Előszó
II. János Pál pápa 1991. május 1-jén kibocsátott Centesimus annus kezdetű szociális enciklikájában - amely a keresztény szociális tanítás Magna Chartájának tartott Rerum novarum századik évfordulóján jelent meg - messzemenő elismeréssel szólt a munkásmozgalomról, s annak gerincét képező szakszervezetekről. A kapitalizmus igazságtalanságainak kiküszöbölésére a szubszidiaritás és a szolidaritás elveit követve olyan reformok valósultak meg, amelyek lényegesen javították a munkások és alkalmazottak helyzetét. „A reformokat részben az államok vezették be, de megvalósításukban jelentős szerepet játszott a munkásmozgalom tevékenysége. Az igazságtalanságok és hátrányok megszüntetése érdekében lelkiismereti indíttatásból megszületett törekvések széleskörű hatást fejtettek ki a munkásszerveződésekben, a reformok előmozdításában", és igen közel álltak „a munkásokhoz és mindennapi szükségleteikhez... Ezek a reformok ugyanakkor következményei voltak a társadalom szabad önszerveződésének is, azáltal, hogy létrehozták a szolidaritás hatékony formáit, amelyek alkalmasak arra, hogy a személy értékeit nagyobb mértékben tiszteletben tartó gazdasági növekedést elősegítsék." . (Kiemelések az eredetiben. - G.J.)
A XIX. század második, és a XX. század első fele a klasszikus szakszervezeti mozgalom évszázada volt. Európa fejlett tőkés országaiban több milliós tagsággal rendelkező, hatalmas munkás és alkalmazotti szakmai érdekvédelmi mozgalmak működtek, amelyeknek követeléseit sem a munkáltatók, sem az állam nem hagyhatták tartósan figyelmen kívül. De létrejöttek a szakszervezetek a közepesen, vagy gyengén iparosodott országokban, régiókban, így a dél-európai, a skandináv és a kelet-közép-európai államokban is. A szakszervezetek a gazdasági és szociális érdekvédelem eszközei voltak, és csak másodlagosan töltöttek be politikai szerepet annyiban, amennyiben elfogadták egyik vagy másik párt befolyását, vagy ideológiáját. Kétségtelen, hogy a legnagyobb erővel a szociáldemokrata-szocialista irányú szakszervezetek rendelkeztek. Ha megkésve is, de Európában a szocialista szakszervezetek után a második meghatározó mozgalom lettek a keresztény szakszervezetek. Ezek szervezeti ereje, befolyása meghaladta mind a liberális, mind a nacionalista szakszervezetekét. Az első világháború után a kommunista pártok is igyekeztek befolyást gyakorolni a szakszervezetekre, és forradalmasítani akarták őket (vörös szakszervezetek). A munkáltatók vagy az állam(ok) által életre hívott, támogatott „munkásszervezetek" (a liberálisok) csak formálisan tűntek szakszervezeteknek, hiszen nem elsősorban a munkások és alkalmazottak érdekeit képviselték, így befolyásuk sem volt jelentős. A szélsőjobboldali radikális - fasiszta, nemzetiszocialista - pártok és államok is létrehozták a maguk „nemzeti szakszervezetét", amelyek nyíltan a diktatúra eszközei voltak. De nem tekinthetők szakszervezeteknek a korporációs, hivatásrendi alapon szerveződő, esetenként magukat kereszténynek nevező mozgalmak sem, hiszen azok egy közös érdekvédelmi egyesületbe akarták terelni a munkavállalókat és a munkáltatókat, ami eleve kizárja a szindikalizmust.
Vissza