Magyarország románkori emlékei

Előszó

Midőn a vezérek korabeli pogány magyarság itáliai hadjáratai közben gyors pusztai lovain végigszáguldott a Po síkjain s eljutott az Appenninek lábához, a nagy keleti nomád gyermek csudálkozó tekintetével nézte Szent Ambrus milánói egyházának, a Mihály arkangyalnak szentelt paviai templomnak, s az etruszk alapítású ősi Bolognában a Szent Sír templomának remekbe faragott köveit. Hogy nyilazni tudtak, arról rettegve emlékeznek meg az ottani népek latin nyelvű könyörgései, de az új keresztény műveltség és művészet iránti fogékonyságukról is mihamar tanúságot tettek új európai hazájukban. Azok a háborúk, melyeket a magyarok a honfoglalás és Szent István államszervezése közti időben folytattak délen és nyugaton, korántsem voltak céltalan kalandozások, betörések, vagy épp zsákmányoló rablóhadjáratok. Idegen fejedelmek szövetségeseiként vagy a maguk országa biztosítása, hatalmi helyzetük megerősítése érdekében, tudatos katonai és külpolitikai számításból viselték azokat. Hadjárataik közben - miként a sanctgalleni krónikás feljegyzi - inkább az ének, semmint a rombolás tartozott kedvteléseik közé. Hogy nem tűzvész és pusztulás járt a nyomukban, eltérően a vandáloktól, tatároktól és más barbár népektől, azt fényesen bizonyítják azoknak a városoknak ma is álló korabeli műemlékei, amelyekben megfordultak. A honfoglaló magyarság egész magatartása, életmódja, nemzetegyénisége ellenemond, hogy a későnépvándorlás barbár népei közé sorolják. Jellegzetesen nomád volt, s ezt a megkülönböztetést különösen ki kell emelnünk, midőn vizsgáljuk, miként alakult ki ennek a fogékony, fiatal népnek lelkisége, európai elhelyezkedése, miként ment végbe műveltségének megszervezése új hazájában és a forrongó új Európában. Vissza