A Vidra

Előszó

A vidra olyan különleges védett ragadozó, ami bizonyos területeken ritkaságával, míg máshol gyakoriságával okoz komoly fejtörést a természetvédőknek. Egyes vidrafajokat, mint pl. a brazil óriásvidrát (Pteronura brasiliensis), vagy a dél-amerikai parti vidrát (Lontra felina) a kipusztulás veszélye fenyegeti, mások ma is népes populációkat alkotnak. A hazánkban is élő eurázsiai faj (Lutra lutra) jó példája annak, hogy még ugyanazon faj különböző területeken élő populációinak léte is mennyire függ a helyi környezeti feltételektől. Európa egyes részein, mint hazánkban is, találunk vidrákkal jól benépesült területeket éppúgy, mint olyanokat, ahonnan napjainkra kipusztult a vidra (pl. Svájc), vannak olyan helyek is, ilyen pl. Anglia nagy része, ahol a vidra valaha gyakori volt, majd szinte teljesen eltűnt, ám napjainkban ismét egyre gyakoribb lesz. De nem kell ilyen messzire mennünk, hiszen hazánkon belül sem egységes a vidra előfordulásának gyakorisága: vannak olyan országrészek, ahol a vidra gyakori, míg másutt nem, vagy csak elvétve fordul elő. Hogy mik is azok a tényezők, amik megszabják, vajon hol és milyen számban él a vidra, részletesen e könyv további fejezeteiből tudhatjuk meg. Egy biztos, hogy természetes ellensége szinte nem lévén, ezek az okok mind az emberi tevékenységre, gondolkodásmódra vezethetők vissza. Még mielőtt bármilyen szakirodalom foglalkozott volna a vidrával, a múlt század hazai és külföldi szépirodalmában egyaránt főszerepet kapott ez a hol vérengző fenevadnak, hol pajkos játszótársnak lefestett ragadozó. Az angol gyerekek Tarkáról olvashatnak, míg itthon ki ne ismerné Fekete István Lutrájának történetét. Sok tekintetben ezek az írások jobban festik le a vidra viselkedését, egyes tulajdonságait, mint bármilyen szakirodalom. Ki is tudná szemléletesebben leírni pl. a vidra szárazföldi mozgását, mint Fekete István (1955) tette: , "a vidra szárazföldi mozgása alig hasonlítható egyetlen más állatéhoz, és csak a "kígyózás" szó közelíti meg csúszó sompolygását. Kurta lába és egész teste a vízi életmódhoz van szabva, de azért szépen halad szárazon is." A regényt olvasva szinte magunk is átéljük Lutra vadászatának élményét: "A zöld-fekete vízben alig van fény, de a vidra szeme tágra nyílik. Az egyik szikla mögött egy piros pettyes hal lebeg. Úszói alig mozdulnak, és Lutra oldalról közeledik, kissé lemerül, hogy a szikla fedje amíg egészen közel nem ér. Aztán alulról kilövi magát, mint a rakéta. Csodálatos, hogy a hal semmit nem vehetett észre, félig aludni látszott, mégis éppen csak hogy elcsípte. A menekülés lehetőségének utolsó pillanatában olyan gyors volt, hogy majdnem kicsúszott Lutra szájából, pedig onnét nem csúszott még ki semmi. A nagy vidra felmászott vele az egyik lapos sziklára, és úgy érezte, ilyen jót még nem evett." De nem csak a vidrát festi le ilyen élethűen, hanem a vadászember gondolatait is, szenvedélyes vágyát, hogy Lutrát puskavégre kerítse. Miután munícióját éppen egy rókára ürítette, Lutrát megpillantva ez fordul meg fejében: "... tudta, hogy puskája most üres, és megtölteni már nincs idő, tudta, hogy ekkora vidrát soha nem látott, és nem is fog látni, tudta hogy nem is kellene feleségének elmondani, mert az asszony ezerháromszáznegyvenkét tanácsot fog adni, hogy miként kellett volna ezt a világrekordot, a vidrának ezt az ősapját meglőni, de tudta, hogy mégis elmondja, mert életének ez a káprázatos látomása szétrobbantaná, ha nem mondaná el. Vissza