Előszó
Lajos György a fényképezést, minden jel szerint, nem csupán hivatásnak, hanem életmódnak tekinti, hasonlatosan Henri Cartier-Bressonhoz, akitől a meghatározás származik (ehhez nélkülözhetetlen,...
Tovább
Előszó
Lajos György a fényképezést, minden jel szerint, nem csupán hivatásnak, hanem életmódnak tekinti, hasonlatosan Henri Cartier-Bressonhoz, akitől a meghatározás származik (ehhez nélkülözhetetlen, fűzte hozzá az idős mester, hogy „egyszerre kell a célra összpontosítani az agyunkkal, a szemünkkel és a szívünkkel"). Ezért amikor Lajos György, mint írja, „több okból is szükségesnek ítélte" (tulajdonképpen idő előtti) nyugdíjazását, valójában nem abbahagyta a fényképezést, hanem életmódot váltott. Vitathatatlanul sikeres pályafutását megszakítva, évtizedek óta tudatosan kivonja magát a fotográfiai közfigyelem látóteréből. Hogy a váltás milyen belső feszültséget okozott (ha okozott), vajon könnyen vagy éppen nehezen alkalmazkodott az új életmódhoz, az ő titka marad. Mi csupán azt a furcsa tényt rögzíthetjük, hogy lényegében egy korán lezárt életművel állunk szemben, amely eddig Csipkerózsika álmát aludta. Most, álmukból fölébredvén, itt állnak előttünk a művek, megőrizve formai frissességüket, az a néhány évtized, mondhatni, nyomtalanul múlt el fölöttük. Egyébként szokatlan döntése nem az egyetlen furcsaság életrajzában. Elég arra gondolnunk például, hogy fotóriporteri pályafutását, elejétől a végéig, ha jól számolom, harminchét esztendeig, a Magyar Távirati Irodánál (illetve annak jogelődjénél) töltötte. Ez a tény már önmagában is sokat mond. Igazolja sejtésünket, amit fényképei sugallnak: távol áll tőle a hirtelenkedés, a kapkodás. Inkább töprengő, tépelődő, döntéseit alaposan megfontoló embernek gondoljuk, ami pedig, valljuk meg, általában nem jellemzője a hírügynökségi fotóriportereknek. Miközben megbízható munkatárs volt, aki a gyors, pontos tájékoztatást lelkiismeretesen teljesítette, emlékezetes munkái többsége nem az eseményekről szóló hiteles jelentések, hanem sokkal inkább az apró, jellemző tényeket megörökítő felvételek. Ezek a fényképek nem harsogók, tolakodók; erejük a bensőségesség, az érzelmi azonosulás; az a képesség, hogy a látványt nem csupán kívülről érzékeli, hanem cselekvő részesévé válik.
Vissza