Előszó
Prologus
Úgy volt, hogyha szeretem az életemet, akkor muszáj belőle kiszöknöm egy kicsit. Legalább így mondták azok a jó emberek, akik azt hiszik, hogy az életnek még akkor is van értelme, mikor...
Tovább
Előszó
Prologus
Úgy volt, hogyha szeretem az életemet, akkor muszáj belőle kiszöknöm egy kicsit. Legalább így mondták azok a jó emberek, akik azt hiszik, hogy az életnek még akkor is van értelme, mikor az ember már a szivarnak se érzi az ízét.
Amúgy nem éreztem én semmi névvel nevezhető hajt, csak éppen, hogy hajnalonkint úgy omlottam az ágyba, hogy vagy lesz többet belőle keltem, vagy sem. Mikor lehajigáltam magamról a ruhát, mindig eszembe jutott az első vers, .amire még gagyogó koromban tanított az édesanyám:
Három angyal fejem felett:
egyik megőriz engemet,
a másik szemem lezárja,
a harmadik lelkem várja.
Azt hiszem, a három strázsa közül legföljebb az utolsó állja még a posztját, ha ugyan az is meg nem gondolta, hogy az én szegény lelkemre érdemes-e vigyázni. Bizonyos azonban, hogy az őrzőangyalom már rég elmaradt tőlem valahol. Szegényke alighanem rapportra ment az Úristenhez és megkérte, hogy adjon neki valami más beosztást, mert velem már nagyon únja magát. A nagy ablakos házban ugyan még csak elmulathatott valahogy, ahol életem napjai oktalan elfolynak az ódon fóliánsok, a kitömött madarak, a virágszínű kagylók, a mállatag cserepek, a vászonra festett felhők és a hidrafejű akták közt, mint a gyerek összeszorított újjai közt elfolyik a hó. Ott még csak lelhetett az őrizetemre rendelt angyalfiók egy-két zugot, ahol ölébe szedhette az emlékek nefelejcskék és alkonypiros csigaházait, amelyekből rég kiszáradtak az eleven órák és pajkosban megdobálhatott velük: hátha visszafiatalodna tőlük a fehér haj és fényehagyott szem. Jönni-menni a nagy lépcsőkön, a hosszú folyosókon, a könyvek kriptafülkéiben; mindennap száz fiókba bekukkantani; minden öt percben hatfelé szaladni; minden régiből újat csinálni és minden újat múmiává leltározni: ez kielégítheti a legambíciózusabb őrzőangyalt is...
Vissza