Varjak lakomája

Előszó

Sárkányok - dünnyögte Mollander. Felkapott egy fonnyadt almát a földről, és dobálni kezdte egyik kezéből a másikba.
- Dobd fel azt az almát! - mondta Alleras, a Szfinx. Előhúzott egy nyílvesszőt a tegezéből, és az íja húrjára illesztette.
- Szívesen megnéznék egy sárkányt. - Roone, a legifjabb közülük, jó kötésű fiú volt, vagy kétévnyire a férfikortól. - De még milyen szívesen!
Én pedig szívesen hálnék Rosey karjában, gondolta Pate. Nyugtalanul fészkelődött a padon. Holnap reggelre a lány akár az övé is lehet. Elviszem az Óvárosból, jó messzire, át a keskeny tengeren, valamelyik Szabad Városba. Ott nem voltak mesterek, nem volt senki, aki vádolhatta volna.
Az egyik csukott ablaktábla mögül, a fejük felett kihallatszott Emma nevetése, amelybe egy mélyebb férfihang vegyült - ügyfeléé, akit éppen szórakoztatott. Emma volt a Lúdtollhoz és Korsóhoz címzett fogadó legidősebb szolgálója, megvolt vagy negyven, de a maga vaskos módján még mindig csinos. Rosey az ő lánya volt; tizenöt esztendős, még alighogy kinyílt. Emma kijelentette, hogy Rosey ártatlansága egy aranysárkányba kerül. Pate már összegyűjtött kilenc ezüstszavast meg egy fazékra való rézcsillagot és krajcárt. No nem mintha ezzel közelebb jutott volna a céljához. Jobb eséllyel pályázhatott volna egy igazi, élő sárkány kikeltetésére, mint egy aranysárkányra való pénz összegyűjtésére.
- Túl későn születtél a sárkányokhoz, kölyök - mondta Roone-nak Armen, a tanítvány. Armen nyakában egy bőrszíj lógott, amelyet ón-, bádog-, és rézkarikák díszítettek, és a legtöbb tanítványhoz hasonlóan láthatóan úgy vélte, hogy a növendékeknek káposzta ül a nyakukon fej helyett. - Az utolsó Harmadik Aegon király uralkodása idején pusztult el.
- Az utolsó westerosi sárkány - helyesbített Mollander.
- Dobd már el az almát! - sürgette Alleras. A Szfinx jó vágású legény volt, az összes szolgálólány rajongott érte. Néha még Rosey is megérintette a karját, amikor bort hozott neki, s Pate ilyenkor fogcsikorgatva igyekezett úgy tenni, mintha nem venné észre.
- Az utolsó westerosi sárkány volt az utolsó sárkány - makacskodott Armen. - Ezt mindenki tudja.
- Az almát! - morogta Alleras. - Hacsak nem akarod megenni.
- Nesze! - Mollander ugrott egyet dongalábán, megperdült, és ferdén, csípőből belehajította az almát a Mézbor-folyó felett lebegő ködbe. Ha nincs dongalába, apjához hasonlóan belőle is lovag lehetett volna. Széles vállában és vastag karjában elég erő lakozott hozzá. Az alma sebesen és messzire repült...
... de nem olyan sebesen, mint az utána szisszenő, lépésnyi hosszúságú, vörös tollakban végződő aranyfa nyílvessző. Pate nem látta, ahogy a nyíl eltalálja az almát, de hallotta. A folyó visszahozta hozzájuk a becsapódás tompa, fröccsenő hangját és az azt követő halk csobbanást.
- Ezt kicsutkáztad. Csinos volt - füttyentett Mollander.
Feleannyira sem csinos, mint Rosey. Pate imádta a lány mogyoróbarna szemét, bimbózó kebleit, és ahogy mosolygott, valahányszor meglátta őt. Imádta a gödröcskéket az arcán. Rosey néha mezítláb szolgált fel, hogy érezze a fű simogatását a talpa alatt. Pate ezt is imádta. Imádta a tiszta, friss illatát, imádta, ahogy a haja kis csigába kunkorodott a füle mögött. Még a lábujjait is imádta. Egy éjjel majd megengedi, hogy megdörzsölje a lábát, és eljátszadozzon a lábujjaival, ő pedig mindegyikről kitalál majd egy mókás mesét, hogy megnevettesse. Vissza