Halotti korona

Előszó

Részlet a könyvből:
AZ ÉBREDÉS.

„Elig pitymallik, és már hogy süt Istenszülötte szép Napja, majd még meggyoponik testem, az nagy forróságban." vélte a kis kún emberbe, amint kilépett hűs, kőfalu szobájából az alsó udvarra és köszöntésképen feljebbtolta magas, csúcsú báránybőr süvegét vörös koponyáján. A köszöntés nem az udvaron lévőknek szólt. Nem voltak ott emberek, csak jobbágyi némberek. Javában mosdóztak a kút körül, mikor kilépett. Azoknak azután nem köszön. Végre is: „ő az „udvarhoz" tartozik... a király rákászmestere. A szót ugyan feléjük irányította, már csak azért is, hogy legyen oka odapislantani a felkapott szoknyák alól kivillanó húsos barna, meg patyolat lábakra, vagy még inkább arra a menyecskére, aki ott nekifeledkezve emelte fel lábát a kút köves pereméig, úgy dörzsölgette róla a reáragadtakat, s közben nem igen ügyelődött arra, hogy szoknyája derékig is lebben. Ez mindenesetre jó utó-íz volt a reggeli csemegétlen étkezéshez, de azért még ezt sem süvegelte meg. Köszöntése a Napnak szólott. Mert ha meg is körösztelték már, csak nem tudta elhinni, hogy ettől most már a Nap, meg a többi félelmes és csudálatos isteni tünemény elveszítse hatalmát felette. Magában ép úgy félt tőlük, ép úgy tisztelte őket, mint azelőtt, de félt a magyaroktól is, akik ugyan megcsonkítgatták, elvesszőzték, s még vagy száz más módon is büntetgették azt, kit pogánykodáson kaptak rajt.
Vissza