Pannóniai Féniksz, avagy hamvából fel-támadott magyar nyelv

Előszó

A Magyar Tudományos Akadémiának már születése pillanatában kötelessége volt a magyar nyelv művelése. A pozsonyi országgyűlésen 1825-ben gróf Széchenyi István magyarul szólalt fel: „Nekem itt szavam - mondá - nincs. Az országnak nagyja nem vagyok, de birtokos vagyok, és ha feláll egy olyan intézet, mely a magyar nyelvet kifejti, mely azzal segíti honosinknak magyarokká neveltetését, jószágaim egy esztendei jövedelmét feláldozom." Ezt mondotta Széchenyi István gróf, a Magyar Tudományos Akadémia alapítója.
Az Akadémiának otthont adó csodálatos Duna-parti palotát azért emelték eleink, hogy a magyar nyelv művelésének központja legyen, hogy a kor tudományos eredményeit magyar nyelven, mindenki számára hozzáférhetővé tegyék.
Gyakran idézik azt, hogy „nyelvében él a nemzet". Hadd idézzem meg én is egykori főtitkárunkat, Arany Jánost, mert valószínűleg tőle származik ez a mondás: „Félre kishitűek, nem veszett el, élni fog nyelvében, élni művészettel még soká a nemzet!"
Természetesen a magyar szaknyelviség kialakulásának kezdetén, a 16. század utolsó harmadában, nemcsak az anyanyelvünk egészét uraló-meghatározó latinnal kellett tudományos magyarítóinknak megküzdeniük, hanem nyitott volt nemzeti megmaradásunk kérdése is.
A terminológiai magyarítás nem csupán tükörfordításokon múlt és múlik. Hiszen élnek - nagyon is elevenen - a köznyelvben növény-, állat-, anatómiai és ásványnevek, csak éppen ezeknek a létező magyar neveknek a megfeleltetése az idegen nyelvű terminológiákkal ízig-vérig tudományos feladat is. Olyan klasszifikációkat, logikai alá-fölérendeltségeket, tipológiákat kell újra- és végiggondolni, amelyek nem csak az érintett nyelvek, de az illető tudományok legsajátosabb építkezését is érintik. Vissza