Szekszárd: Bor és Kultúra

Előszó

A Duna csillogó szalagjai és a partjáig nyúló szelíd tolnai dombok íves vonulata rózsafüzérként köti egybe a táj egyedi hangulatú mikrotérségeit. Érdemes magányosan, vagy közösségben végigjárni és megtapasztalni ezt a gyöngysort, amely újra hitet adhat és utat mutathat a XXI. század információs viharában tévelygőnek. Az öreg folyó és a dombok szélfútta hordaléka évezredek óta vándorol, tájegységek, települések, népcsoportok kerülnek egyik partról a másikra, de az emberek és a természet kényes egyensúlya mindig megmarad.
Az ókori Római Birodalom védvonala, a limes húzódott erre, óvta az itt élőket, segítette fejlődésüket. A történelem néma tanúi ma is látják és láttatják egymást, mint egy tervszerűen felépített erődítmény bástyái. A szekszárdi hegyről, ahol egykor Probus császár katonái szőlőt telepítettek, tiszta időben jól látni a paksi Sánchegyet, amelyen a légionáriusok Lussonium táborba vigyázta a Duna mentét. Onnan pedig az ezeréves kalocsai érsekség kettős tornya vonzza a szemet, s a harangok alól kitekintve a távolban a szekszárdi hegyvonulat sziluettje sejlik.
Ez a vidék ebben a védelemben még ma is meg tudott maradni a szó jó értelmében vett vidékinek és emberléptékűnek. Egy sziget, ahol jó kikötni, megismerkedni az őslakókkal, visszatérni a ma már elfeledettnek tűnő emberség birodalmába. Itt a föld alatti világ nem a megapoliszok alagútjaiban száguldó acélhernyókat, bennük mosolytalan, távolságtartó idegenek halmazát jelenti, hanem a ringó gyertyafényben összekapaszkodó, vidáman koccintó, gondjaikat a felszínen hagyó embereket. Vissza

Fülszöveg

"Ha egy ilyen kiadványt a szerkesztő úgy indít, hogy »bizonyára nem véletlen, hogy első találkozásom Szekszárddal a bornak köszönhető«, akkor gyanúba keveredik, hogy mindjárt az elején stréberkedik, túl hamar akarja magát közel hozni könyve tárgyához. Mégis így kell kezdenem, hiszen az első Szekszárd-élményem valóban egy innen származó vörösbornak köszönhető. Pontosabban V. Lacinak, aki a tolnai megyeszékhelyről 25 évvel ezelőtt a fővárosba költözve volt szíves éppen abba a gimnáziumi osztályba keveredni, amelynek magam is a tagja voltam. V. Laci (nem ötödik, »vé«, mint vörösbor) megütközve tapasztalta, hogy a fővárosi ifjúság mily italokkal kíséri - kísérti? - vidám összejöveteleit, és nyomban fogadalmat tett arra, hogy borkultúránkat nagyapja bora szolgált. Arra nem emlékszem, hogy kékfrankos volt-e, vagy kadarka, vagy mi, de arra emlékszem: jelentős mértékben különbözött az akkoriban palackban megvásárolható valamiktől. Arra is emlékszem, hogy V. Laci, akit amúgy bor nélkül is igen szeretetre méltó fiúnak ismertünk meg, attól kezdve csak úgy nyerhetett bebocsáttatást az éppen aktuális házibuliba, ha kíséretében érkezett egy, a szekszárdi nagyapa pincéjében megtöltött demizsonocska is.
Szekszárd, borával együtt, ezek után egy ideig feledésbe süllyedt számomra. A Babits Mihállyal foglalkozó irodalomtörténeti szemináriumok jóvoltából ismét kapcsolatba kerülhettem a várossal, ám az igazi, és tartósnak bizonyuló barátkozásunk újfent a bornak volt köszönhető. Az 1990-es évek második felében tudósítóként érkeztem többször is ide, hogy az olvasókat informáljam a szekszárdi borászok örömeiről és bánatairól. A munkavégzés szüneteiben igyekeztem pótolni mulasztásaimat: felkerestem a Babits-házat, a Wosinsky Múzeumot, a régi vármegyeházat, megszemléltem az Augusz-házat, a kilátót, a Bartinán..." Vissza