Az operaház fantomja

Előszó

Részlet:
I. FEJEZETT.
Az Operaházban díszelőadásra készültek a búcsúzó direktorok: Debienme és Poligmy tiszteletére.
A színpadon éppen most fejezték be el P o 1 y e c-te-öt. Lent az öltözőben a balettkar primabalerinája, Maud Lorelli egyedül ült tükörasztala előtt és haját fésülgetve el-elismételte magában a rövid köszöntőt, amelyet nemsokára az igazgatók búcsúztatására a táncteremben el kell mondania, amikor hirtelen kinyílt az öltöző ajtaja és egy féltucat balettszoknyás táncosnő rontott be rajta. Mindegyik igen zavartnak látszott és egyik-másik idegesen, kicsit hisztérikusan nevetett.
Lorelli bosszankodva ráncolta össze a homlokát. Bántotta, hogy beszédtanulása közben megzavarták.
Mi lelt már megint titeket? — kérdezte kedvetlen bangón <a leányoktól. — Egy kisi komolyság sincs bennetek
A gyerekarcú James; kék szemét nagyra meresztve, remegő !bangón, Szinte suttogva mondta:.
— Láttuk a Kísértetet!
Olyan meggyőzően mondta ezt, hogy Lorelli kezében egy pillanatra megállt a fésű, de a következő pillanatban máris méltóságteljes arcot vágott és lenéző mosollyal veregette meg a leány hátát-
'.v-—* Te kis állat — mondta hamisítatlan színpadi tónusban. Aztán mintegy ugratva őket, megkérdezte:
— Hol láttátok?
— A folyosón, olyan közelről, mint most magát, — felelt izgalomtól kimerült hangon a kis Jammes és a sovány, fekete hajú Giry leány, a „kis Meg", gyorsan hozzátette:
> f ~ !fej ha ez volt a kísértet, akkor ugyan még kísértetnek is elég csúnya! Vissza

Fülszöveg

Részlét:
— Nagyon csúnya! — ismételte kórusban, a többi leány.
Aztán szinte egyszerre beszélve, egymás szavába vágva mesélték el, hogy a kísértet elegáns frakkban volt s oly hirtelen állatit elébük a sötét folyosóin, mintha is falból lépett volna ki. Még a lélegzetük isi elállt a rémülettől.
Lorelli fölényesen legyintett és újra fésülködni kezdett.
— Ugyan, ugyan! Szégyelljétek: magatokat. Maholnap már minden sarokban kísértetet fogtok látni.
!Az Opera öltözőiben és kulisszái mögött pár hónap óta nem a szokásos szerelmi pletykák foglalkoztatták a színészeket, táncosnőket, az Operaház személyzetét, hanem valami titokzatos és ismeretlen „kísértet" volt a beszédtéma. Egy sovány, frakkos alak, aki keresztül kasul járkál az Operán, hol a zsinórpadláson, hol a pincében! mutatja meg magát egy: pillanatra- Egyes beavatottak !még azt is tudni vélték, hogy a színház vezetésébe is beleszól. A babonára hajlamos színpadi világban az emberek valami perverz gyönyörűséget találtak abban, hogy egymást ijesztgették ezzel a fel-felbukkanó rejtélyes alakkal és neki tulajdonítottak minden balszerencsét; a baritonénekes hirtelen kudarcát éppen úgy, mint azt, hogy az egyik dekoratőr kitörte a lábát.
Amellett senki sem1 tudta, hogy tényleg létezik-e? Egy ember volt csak bizonyos1, hogy szemtől-szembe látta a kísértetet: Bouquet, az Operaház főgémestere aki a süllyesztő gépezetet is kezelte. Buquet lépten-nyomon beszélte ezt az élményét:
— Irtózatos sovány, olyan, mintha csak csontváz volna a ruhája alatt. A szeme olyan mélyen fekvő, hogy nem is látszik, akárcsak egy halálfej. Bőre a csontjára van száradva és viaszos-sárga. Az orra egészen kicsi, oldalról nem isi látszik. Homlokán, nyakán néhány fürt haj van, de az is kevés és csapzott.
Buquet azt erősítgette, hogy az első pillanatban nem is nézte kísértetnek a megjelent alakot, utána akart menni, de az két lépést tett a folyosóm és utána eltűnt.
A kis Jammes és a kis Meg — ki tudja hányadszor Vissza