Atlétikai tréning

Előszó

ATLÉTÁK!

Ti, akik először húzzátok fel elfogódva a szögescipőt, ti, akik már belekóstoltatok a szabad levegő, zöld rét és salak mámoros boldog örömeibe és ti is, akik már sok dicső küzdelem és nagy verseny során bajnokokká, igazán atlétává leletek, tiétek legyen ez a könyv.
Én, aki olyan sok időn át szerelmese voltam a salakpályának, én, aki végig vágtattam azon az úton, amelynek ti csak a legelején vagytok, vagy csak rajta topogtok, én, aki megízleltem a diadal ízét, de végig szenvedtem a legyőzetés minden keserűségét is, mintegy baráti buzdító kézszorítást adom kezetekbe ezt a könyvet.
Nem tudok rideg szakkönyvet írni arról a sportról, amelynek a legfőbb ereje az, hogy csak szeretni lehet. Nem akarok a számok, a statisztikus táblázatok rengetegében bujkálni veletek, mert hiszen ezt sokkal jobban elvégezték és elvégzik helyettem az arra hivatottabbak. Mint barát szeretnék ott ülni mellettetek e könyv alakjában, csendes, zimankós őszi estéken, majd megfogva a kezeteket, megnyerve szíveteket, elvinni titeket a nyár sugaraiban fürdő pályákra, hogy jobban lásson a szemetek és egyre jobban szeressen a szívetek.
Ezzel, - úgy érzem, - egy nagy mulasztást is kell pótolnom. A tavalyi évben elért sok hatalmas eredményem és diadalmas rekordom után nagyon sok levelet hozott nekem a posta. Mindegyik levélben egy kérdés, tanácskérés volt, kezdő vagy már versenyző atlétáktól. Volt közöttük olyan lelkes és rajongó szeretettel megírt levél, amelyik nagyon meghatott, amelyik titkokat és misztikus eszközöket akart általam megtudni, volt olyan, amely a látszólagos sikertelenség hangján szólt, amely igazán szomorúvá tett.
Most bevallom, hogy nagyon sok levélre nem feleltem és bizony ma is lelkiismeretfurdalást érzek, ha eszembe jut egy-egy levél írójának a csalódása, vagy lelki szemeim elé csillan egy-egy lelkes kisdiák-barátom szeme, amint fájó szemrehányással néz reám.
Most azonban, hogy az Athenaeum megadta erre a módot, felelek ezekre a levelekre.
Úgy érzem, nem késő! Sőt!
Láttam a tavalyi olasz-magyar atlétikai viadalon boldogan ujjongani, sokszor extázisba menő tombolással biztatni tizenkétezer torokból húsz magyar atlétát és láttam a Budapest-Berlin atlétikai viadalon huszonötezer boldogan sugárzó, meghatva himnuszozó emberarcot - láttam a jövő szebb, megértőbb és több szeretettel telt publikumát és ezen át megéreztem sok-sok száz új magyar lélek atlétává izmosodását.
Most már tudom, hogy ez a könyv is kell. A sok, ismeretlenül hozzám irányuló kérdés most már nem maradhat válasz nélkül.
Atléták! fogadjátok szeretettel ezt a könyvet, egy barátotok nyújtja át nektek, tizenötévi nyilvános szereplés után tapasztalatait, legjobb tudását és szívét.
Ha csak néhány lelkes szerelmessel lesz is gazdagabb ez írás nyomán a magyar atlétika, nem dolgoztam hiába.

Szeged-Bologna. 1977.
GÁSPÁR JENŐ. Vissza