Isten rabjai

Előszó

János kertész víg ember volt. Szerette a névnapokat, disznótorokat, lakodalmakat. Meg is hívták a fehérváriak minden alkalommal. Egyszer azonban hogy hazafelé dülöngött, belekapaszkodott tréfából egy paripának a legyezőjébe. A paripa oldalba rúgta. Attólfogva János kertész nem volt többé víg ember.
Hívhatták torba, névnapra, lakodalomra, nem ment el. Csak búsult és fogyott. Csak lézengett a kertben.
Egy őszi napon, mikor már vetkőztek a fák, leült a kert fala mellé, a nap melegére, a kajszibarackfa sárga leveleire. És magához intette a fiát.
- Jancsikám! Ülj le ide elém, a gyepre.
A fiú falevelet gereblyélt. Letette a gereblyét. Tizenkét esztendős gyerek volt akkor, pufók, mint a kulacs és borzas, mint a pemet. Az apja korán munkára szoktatta. Persze csak könnyű munkára, aminőt gyerek bírhat. Iskolába nem járt. (Nem volt még akkor iskola Magyarországon, csak egy-két papi-iskola; de az se gyerekeknek.)
Jancsi leült hát az apja elé és okos szemmel pislogatott reá. Az apja ünnepies hangjából érezte, hogy valami komoly beszéd következik.
- Én már nem sokáig élek, - kezdte az apja azon a rekedt susogó hangon, ahogyan a mellbajosok beszélnek. - Érzem, hogy lehullok én is, mint a falevél.
Búsan pillantott a gyepre, a gyepen sárgáló baracklevelekre. Aztán folytatta:
- Ha meghalok, a prépost úr a helyembe maraszt. Mindent értesz már, mindenféle kertészi míveletet. Anyád is ért miondent. De lásd, az okos kertésznek vannak titkai... Vissza