Garai Gábor

Előszó

Gábor közöttünk maradt. Leejtett vállal baktat a "Várdob nyugati lejtőjétől a Mészáros utcáig terjedő" legszűkebb hazában, ősz feje feltűnik a Zöldfa Krisztina körútra néző bisztrója ablakai mögött. Látjuk őt sötét hajjal és fiatalon, az öröm és bánat villódzásaiban, itthon és külföldön, útközben. Szájára fagyott mosollyal - midőn derűt diktált a divat: hittel a remények ellobanásakor, szürrealista tájakon kirándulva, amikor éppen közérthetőnek kellett volna lennie, s az utóbbi években, az el nem kötelezettség felértékelődésekor egyre "korszerűtlenebb" dísztelen szavakkal.
Az elhagyott otthonok, a Lágymányos, Krisztinaváros, a Naphegy és a Gazdagrét, pesti munkahelyek és budai borozók térből és időből kiszakadt, költészetté lényegült dimenziójában maradt ő velünk, a költő legszűkebb hazájában, a versben. Mindabban, ami élete 58 évéből, teste és lelke kárhozatából képpé, rímmé és ritmussá lényegült. Velünk maradt Orpheuszként, Arionként, Lutherként, Jóbként, Dávidként, egy érzékeny egyéniség sokszínű, gazdag lírai alakváltozatában.
Néhány éve a könyvtár olvasótermében a Látóhatár főszerkesztőjeként lehettünk vele együtt. Most a Széptani Sűrített Szemle szerkesztője áll elénk. Posztumusz verses regénye hőse, Doktor Valaki iróniával és öniróniával néz végig rajtunk, a beárnyékolt, ünnepélyes arcokon, e kiállítás képein, a fotográfiákon, színlapokon, relikviákon, díjakon és okleveleken - Garai Gábor élete falakon kiterített, világ felé fordított felületén. Vissza