Előszó
Majd egyszer valaki, valakik fölmérik talán, hogy mit tett velünk, mit pusztított el belőlünk ez a század. Belőlünk, akik egyszerre voltunk európaiak és magyarok (németek, csehek, „bosnyákok" etc.). Majd egyszer valakik fölmérik talán, hogy mennyi lehetett a számszerűleg is mérhető fizikai veszteségünk. De ki tudja valaha is fölmérni, a különleges tablót fölrajzolni arról, hogy mekkora is lehetett a láthatatlan, az alig-alig mérhető, a szellem és a lélek tágas mezőiben végbe vitt példátlan rombolás.
Az éles fordulatokban bővelkedő, sokszor (és szerfölött) tartósan szorító-szorongató idő hányszor telepedett rá az alkotásra termett, az alkotni képes értelemre s bénította meg vagy sodorta el - nem egyszer nyomtalanul - a jobb sorsra érdemes elszánásokat, a tiszta törekvéseket. Ám aki mégis megőrizte magát, aki fölébe nőve a gáncsoskodó körülményeknek, képes volt szellemi erejét mozgósítani, tudományos céljait (talán nem mindig maradéktalanul) valóra váltani, minden tiszteletet megérdemel.
A ritka kivételek közé tartozik VÁRKONYI ÁGNES is. Tisztelet hát a szüntelenül alkotó tudósnak, a közismerten kimagasló oktatónak, tanszékvezetőnek. Gyorsan fut velünk az idő! Mert a tisztelet most - bármennyire illetlen dolog is ezt emlegetni - a 70. születésnapnak és a közel fél évszázados tudományos munkásságnak is szól. Ezért „vagyon ideje a szólásnak", az illő köszöntésnek.
Kutatói munkássága főként a 16. és 17., részint a 18. századra, még pontosabban: a mohácsi vésztől a szatmári békéig terjedő időszakra koncentrálódik. Arra a két évszázadra, amely a megpróbáltatások, korabeli nyelven szólva: a megmérettetések, a seregjárások, véres dúlások és irgalmatlan pusztítások, soha nem pótolható veszteségek, gigászi küzdelmek, „szent akarások" és végzetes tévedések, tragikus bukások, idegtépő gyötrődések közepette sem szűnő szép szellemi ívelések, Európa friss áramlataival való lépés-tartások, átmeneti sikerek és a ritka örömök „nemzet-próbáló" korszaka volt. Arra a két évszázadra tehát, amelyben végül is eldőlt a középkorban oly magasan fénylő, ígéretes, igen-igen dinamikus Magyarország és a magyarság újabbkori sorsa (akár azt is írhatnám talán, hogy mindmáig; vagy éppen: végérvényesen?).
Az említett két századon belül is főként a 17. század, de még inkább a Rákóczi-szabadságharc valóban sorsdöntő küzdelmei és a történelmi személyiségek kötötték le figyelmét. A korszakból rendre felkutatta és többféle „műfajban", tanulmányok és könyvek sokaságában feldolgozta a gazdasági-társadalmi, a kulturális-szellemi-eszmetörténeti, mi több: életmód- és mentalitásbeli viszonyok megannyi, szinte valamennyi fontosabb vetületét, csomópontjait. Évtizedeken át rendszeresen, szívós kitartással, már-már szenvedélyesen kutatta a kimagasló személyiségek alkati adottságait éppen úgy, mint gyakorlati-politikai-szellemi szerepkörét. Neki köszönhető, hogy a szűkebb szakma és a jóval tágabb ún. olvasóközönség ma már érti és ismeri a kivételes történelmi nagyságok igen gyakran tragikusan véget érő pályafutását.
Vissza