Galaktika 270.

Előszó

Időutazó vagyok Gondolom, sokunkkal előfordult már, a Galaktika olvasói közül pedig talán még többünkkel, hogy szívesen részt vettünk volna egy jó kis időutazásban. Vannak, akik tesznek is érte; ha másként nem, hát elővesznek egy régi fényképet vagy egy kedves emléket, ami a múltat idézi számukra. Az elszántabbak regressziós vagy reinkarnációs hipnózisra jelentkeznek, hogy életük egy korábbi szakaszába vagy akár egyik előző életükbe utazhassanak - vélt vagy valós módon. Ezek persze akaratlagos cselekedetek, és leginkább csak emlékezésnek tartjuk, de vannak kitüntetett pillanatok, amikor spontán is létrejöhetnek ezek a kvázi időutazások. Amikor valaki súlyos balesetet szenved, azt szokták mondani, lepereg előtte egész addigi élete. Nos, ezt elég nehéz lenne szándékosan előidézett eseménynek tekinteni. Szerencsére ebben nem tudok állást foglalni, mert még nem éltem át ilyen krízist; viszont imádom az időutazást, és kifejezetten vadászok az olyan spontán pillanatokra, amik lényegesen kevésbé veszélyesek, mint egy baleset. Amikor beleszagolok egy tearózsa kelyhébe, vagy megérzem a frissen készített málnahab ibolyaillatát, esetleg beleharapok egy érett görögdinnyébe, néha egy szemvillanásra, a másodperc törtrészére visszarepülök életem egy korábbi, általában gyermekkori pillanatába. Előre sosem tudhatom, hogy hová, és nem is minden íz, illat indítja el az időutazást. Akadnak persze olyanok, akik azt mondják, az időutazást semmilyen távoli jövőben nem találták fel, mert akkor már a jelenben is létezne, hiszen valószínűleg előbb-utóbb a mi korunkba is visszajönnének az időutazók. Nos, ebben az okfejtésben van valami, de a magam részéről nem tudok azonosulni vele. A természet már rég kitalálta az időutazást, legfeljebb nem vesszük észre. Pedig csak kicsit le kell lassulni pörgő világunkban, picit leállítani a zakatolást, és érzékszerveink segítségével szinte bármikor létrehozhatjuk, igaz, csak röpke pillanatokra. Lépjünk oda a kerítésen túl illatozó virághoz, harapjunk egy nagyot valamelyik ínycsiklandozó gyümölcsbe, s ha szerencsénk van, a ritka aroma visszarepít minket a múltba! Az időutazás tehát létezik, már csak ki kell találni, hogyan lehetne továbbfejleszteni. Én mindenesetre magamat továbbra is időutazónak tartom, és élvezettel élem át ezeket a ritka pillanatokat. Nincs benne semmi ördöngösség, tessék kipróbálni, működik! Burger István főszerkesztő Vissza