Regények

Előszó

Azon a szeptemberi délelőttön, amikor véglegesen elhatároztam, hogy életem elbeszélem, szokatlanul tiszta volt az ég, a Nap fényesen ragyogott, érlelte a dombhajlatok szőlejét, édesítette a húsos szőlőbogyókat, és olyan békesség áradt szét a világon, mint amilyen Isten paradicsomkertjében lehetett a teremtés megszentelt napján. Talán ez az érlelő békesség adta, hogy maradék erőmet összefogva, megkíséreljem láthatóvá tenni a láthatatlant. Világosságra segíteni az idő, a szív és a lélek mélységeiben lakozó rejtelmeket, mielőtt rájuk kattanna az utolsó ajtó zárja. Ha élne bennem a keresztény krisztusi hit, akkor most fejet hajtva kérném a Seregek Urát, hogy adjon időt és erőt e munka végbeviteléhez. De mivel kora ifjúságomtól templomkerülő voltam, vagyis hát hitetlen, nem kérhetek segítséget tőle, s csakis önmagamra, maradék erőmre támaszkodhatok, mint az elmúlt hányatott és nehéz évtizedek alatt is mindig. Ennek fölismeréséhez nem kellett külön bölcsesség, elég volt hozzá annyi, hogy ne a karót okoljam belébotlás után, ha sajgott a sípcsontom. Mert nem a karó volt a hibás, hogy belérúgtam. Még akkor sem, ha volt valaki, aki gonosz szándékkal elém tette. Magamat okolhattam csak, hogy a felállított csapdát nem vettem idejekorán észre, amikor még kikerülhető lett volna. így fájdalmamért, botlásomért, minden néven nevezendő gyarlóságomért, eltévelyedésemért elsősorban magam vagyok a felelős. Még rosszakaróimra se mondok panaszszót, mert a rosszakarók is csak akkor lehetnek ártalmasak, ha gyengék vagyunk velük szemben. Az erősre, ha rávetül is a rontás árnyéka, keresztüllépi azt, s megy tovább a maga választotta úton. Én nem voltam mindig erős. Pedig mindig azon az oldalon álltam, amelyről ma azt mondják, hogy a haladást szolgálta. De volt, amikor - kényszerből, a megmaradás és a túlélés parancsolatjára - meg kellett hátrálnom. Sorsom minden levelére így üthetem rá a kudarcok pecsétjét, amelynek közepén hol csillag, hol sarló és kalapács, hol koronás oroszlán, hol a szent korona, s végül egy, a legsötétebb: a nyilaskereszt látható. S e jelképek közül az írás négy-öt nyelven, ahogy e Duna-tájon a hatalom sora változott. A pecsétekből sok van, amelyet mások ütöttek az én papírjaimra, de van olyan is, amellyel én láttam el mások papírjait. A kapott és az adott pecsétek közti arány számomra már nem érdekes: sem igazamat, sem bűnömet - ha van - nem igazolhatják. Csupán kudarcaimra lehetnek bizonyítékok az adottak és a kapottak is. Ma már jószerével különbséget se teszek köztük - voltak. S mivel voltak, mindegyiket külön-külön, s az egészet együtt is vállalom. Vissza