A tűz

Előszó

Részlet a könyvből:

" - Nem reszket-e a szíve, Stelio, talán most először? - kérdezte gyöngéden mosolyogva Foscarina s megsimogatta mellette ülő hallgatag barátjának kezét. - Miért ily sápadt s miért merült el ennyire gondolataiba? Hát ilyen egy nagy költő diadalestéje?
Egy szempillantással magába itta a szeptemberi esthajnal széjjelszórt szépségeit. Egyszerre látta a homályos eget, a világító gyöngysort, amelyet az evezőlapátok hullajtottak a vízbe, távolabb pedig a San MArco és San Giorgo Maggiore harangtornyait.
- Mint mindig, úgy most is minden kedvez önnek, Stelio - folytatta az asszony édes, hizelgő hangon. - Egy ily estén, mint amilyen a mai, ki bírna érzéktelen maradni azokkal az álmokkal szemben, amelyeket ön szavakba öltött? Nem érzi-e, hogy ez az embertömeg hirtelen képessé kezd lenni arra, hogy megértse az ön igéjét?
Igy hizelgett barátjának, így lelkesítette szüntelen dicséretekkel.
- Nem lehetett volna szebb ünnepséget kieszelni, de szokatlanabbat sem. Csak ilyesmivel sikerült tehát a zárkózott költőt eléhuzni rejtekéből! És lám, ön az egyetlen és első, aki oly fejedelmi helyről beszélhet a tömeghez, mint amilyen a Nagy Tanács terme; a páholyból, amelyből egykor a doge szólt az egybegyült patriciusokhoz és amelynek falán Tintoretto Paradicsoma ragyog, menyezetén pedig Veronese Glóriája.
Stelio Éffrena belenézett az asszony szeme csillagába:
- Mámorossá akar-e tenni? - kérdezte hirtelen derültséggel. - Az elitéltnek adnak egy pohár ilyen mámorító italt, amikor utolsó utjára megy. Különben megvallom, édes barátnőm, egy kissé gyorsabban dobog a szívem.
Erős taps zaja hangzott a San Gregorio csónakállomása felől, s a zaj visszahangzott a Canal grandén, megtörvén a DArio nemzetség palotájának porfir- és szerpentin-ékességein.
A királyi gondola úszott arra. Vissza