Előszó
Részlet:
KÉVEFEDÉSEK.
A kéve- (szalma és nád) fedés a főként természetes építőanyagok felhasználására szorítkozó korokban keletkezett ősrégi fedés. Anyagát sajáttermésű, hosszúszálú rozsszalma és a valamikori temérdek belvíz, mocsár, láp nádtermése ingyen és bőven biztosította; a fedés munkáját pedig sajátkezűleg végezték el.
Az idők folyamán a növekvő igényekkel párhuzamosan fejlődő ipar fedésre jóval alkalmasabb anyagokat is tömegesen bocsátott rendelkezésre. Bár a kévefedés részben ennek következtében — de tűzveszélyessége miatt is — a város és a módosabb lakosság építési tevékenysége területéről kiszorult, a szociális és gazdasági szempontból elmaradt falvakban még évszázadokon keresztül fennmaradt.
Alkalmazását és elterjedését a gazdasági körülményeken kívül egyrészt a helyszín adta építési anyagok felhasználására irányuló törekvés, másrészt e fedések hátrányánál (tűzveszélyesség) a gazdasági adottságok miatt lényegesen jobban érvényesülő előnyös tulajdonságai (olcsóság, tartósság, jó hőszigetelő képesség) is elősegítették.
A szalmafedés nálunk elsősorban rendkívüli tűzveszélyessége miatt (belterületen nem is alkalmazható) a gyakorlatból teljesen kiszorult. A nádfedés azonban lényeges előnyei (jól hőszigetel; tűző nap, azaz hősugárzás ellen kitűnő védelmet biztosít) következtében különleges építmények — jégverem, dohánypajta stb. — szinte nélkülözhetetlen fedési módjaként fennmaradt.
A Szovjetunióban a kévefedéseket a nálunk szokásos készítési módokon kívül még más, technikailag korszerűsített formában is, de a helyszínadta építőanyagok felhasználása érdekében általában csak lokális fedésként alkalmazzák.
A szalmafedéshez rendszerint agyaglébe való áztatás útján megpuhított, szívóssá és rugalmassá tett, vasgereblyével egyenletessé fésült szalmakévéket használnak.
A nádfedést a nádanyag lelőhelyenként változó minősége (északon 2 m-es, 3—4 mm átmérőjű, délen 4-, sőt 6 m-es szálhosszúságú és egészen 40 mm-ig
4
Vissza 
Folytatás Microsoft-tal