Gaál Tamás

Előszó

Visszatekintve a kortárs magyar művészet színpadán első alkalommal egy évtizede bemutatkozott Gaál Tamás szobrászművész kilencvenes években rendezett, meghatározó jelentőségű tárlataira - az 1992-es Imaginárius terekre, az 1995-ös A kapcsolatokra - az 1998-as Test-Fény című bemutató - egyetlen mű képletes és valóságos reflektorfénybe helyezése - is arra intett, hogy a jelenkori művészet elvont vonulatának vizsgálata kapcsán a fogalmi-gondolati szobrászat mibenlétéről, jelenségvilágáról meditáljunk. Gaál Tamás szobrászatáról szólván már a kezdetektől nem plasztikai elbeszélésről, nem a szokványos értelmű kifejezésről, nem az emblematikus összefoglalásról, és nem is a szimbolikus jellegű megjelenítésről vagy a jelszerű tömörítésről és felmutatásról kell értekeznünk, hanem gondolati-szellemi folyamatokról: fogalmak, elvonatkoztatások oly módon való tárgyiasításáról, amely tárgy nem a konkrétra utaló, megjelölő vagy megjelölt szerepű, hanem újfent a fogalmak szférájába emelő, emelkedő különösség. A Gaál Tamás-szobor autonóm, önálló törvényeit szuverén módon megteremtő tárgy-világ, amelynek már csak nagyon laza kapcsolódásai vannak a tradicionális szobrászattal. Az anyag, az anyagi itt intenzív szellemivé, szellemiséggé alakul. Teremtsünk, jelöljünk ki két pontot a térben, és próbáljuk meg összekapcsolni úgy, hogy megszülessen az elvonatkoztatásokban fürdő közeg; folyam; szellemi kaland; megmagyarázhatatlanul, de mégis csak valóságosan, átélhető összpontosuló feszültségekkel, ütközésekkel és feloldódásokkal, bizonyosságokkal és kételyekkel, beteljesülésekkel és hiányokkal. A forma maga látszólag egyszerű, áttekinthető rendet teremt: az anyag, az alapanyag egynemű - a kemény acél -, s a felületek megdolgozását, a faktúrát már-már festőiségbe oldó eszközhasználat, hatásvilág jellemzi. Ám az egység, a műegység bonyolultságokat, áttételeket, egymást kizáró párhuzamokat, ellentéteket mutat fel vagy sejtet. Tömb és rács, test és váz, zártság és nyitottság, súlyosság és könnyedség, egyenes és ívbe hajló, sík és meghajló, szabályos és rendhagyó palást, körülvettség és feltörtség, szigorú szerkesztettség és furcsa elmozdulás munkál a masszív, erős, szürkeségbe burkolózó test-konstrukcióban. A geometria személyességgel itatódik át, szubjektivizálódik. A két pólus, a kétarcúság, a kétlényegűség fontos, meghatározó jellemző a Test-Fényben; a szobor és tere, külső és belső tere, az érzékeny szobrászi metódusoknak engedelmeskedő térszervező erők vonzása és kisugárzása köznapi, de megbillent híd-asszociációkat is kelt: a kapcsolatra, az összeköttetésre, az áthidalásra hivatkozik és hivatkoztat, de ugyanígy az egymással való szembenállás, a szembefordulás szituációja is ez: valami fenyegetettség, valami fajta tankszerűség-képzet ébresztője és árasztója. A felszín eme direkt, könnyű interpretációra csalogató jellegével áll szemben, s emeli a művet a sejtelmességek világába a szobrász munkásságában ezúttal első alkalommal megjelenő alkotóelem: a fény. A valóságos anyag és a fény-anyag kapcsolódása, a konstrukció által kijelölt erővonalak és a talányokat keltő fény-utak és fényeredők, fénynyaláb-vetülések együttjátszásában el kell szakadnunk minden konvenciótól; külső szemlélőkből az absztrakt jelenségek átélőinek szerepébe kényszerülünk: a kettősség-rejtélyek és sejtelmek faggatóiként. A békés híd-képzet, az agresszív tank-asszociáció az emlékek ködébe foszlik, az érzelmek ambivalenciái veszik át a mű felett és felettünk az uralmat. Logikus elvek, értelmes építettség, kapcsolódások, szembenállások, különös rend, állandóság, megmagyarázható vagy megmagyarázhatatlan, értelmezhető és értelmezhetetlen eredők, bizonyosságokba fúló homály, finom ihletettség, megnyugvás, rideg realitás és transzcendens emelkedettség az 1998-ban született szobormű, a masszív, súlyosságok és emelkedettségek között hezitáló fémkonstrukció vibráló erőteréből nehezen szabadulhatunk. Vissza