Napoleon

Előszó

MINŐ CÉL LEBEGETT LELKEM SZEME ELŐTT, MIKOR ENNEK A KÖNYVNEK A MEGÍRÁSÁBA FOGTAM?

Csaknem kötelességszerűleg hárul reám a feladat, hogy arra a kérdésre, melyet a bevezető fejezet homlokára írtam, megfeleljek.
Napoleont sokan nem szeretik, mert csak hadvezéri nagy tehetségét ismerik el, s a szereplésével kapcsolatos vértengert látják, melyben csaknem egész Európát megfürösztötte, csak azokra a milliókra gondolnak, akik a napoleoni csatákban elestek. Romboló munkáját nézik, s nem az alkotó munkát is, mely a sorstól osztályrészéül jutott.
Nekem Napoleon úgy tűnik fel, mint örökké beszédes példája az emberi akarat csodálatos erejének, mely kiváltságos, szédítő nagyságában csaknem félelmes, de vonzó is. Amint megindul a kihúzott karddal kezében, s kartácsaival végigsöpri Páris utcáit, vakmerőn reánéz az egyiptomi gúlákra s négyezer esztendőt hív egy ember cselekedetének tanúiul, átmegy az alpesek jégmezőin, hogy Hanniballal fölvegye a versenyt; lelket önt elcsüggedt katonák ezreibe, s megaláz nemzeteket, felforgat trónokat, halomra dönt ezeréves büszke hagyományokat, császári trónt állít fel olyan országban, mely a népfenség őrjöngő mámorában koronás királyt és királynét ítélt halálra s kardjával új határokat jelöl új országok számára, trónokra olyan embereket ültet, akik nem királyi vérből származtak: mindez a csodának félelmes erejével hat reám. Vissza