Előszó
Részlet a kötetből:
"Uzsonna volt Makláriéknál. A kisvárosi uzsonnák tulajdonképen vacsoráknak is beillenek, mert a szokásos kávén és kalácson kívül kell kétféle sültnek, ugyanannyiféle süteménynek, finomabb fajta bornak is lennie. Igy kivánja ezt a háziasszony becsület. Ó, a háziasszony becsülete valóságos zsarnok, kívánsága parancs, aki nem teljesíti, azt nagy szégyen és becsmérlés sújtja.
Makláriné a híres Hohósy családból származott, ősei alispánok voltak a régi jó időkben. Az apjából már nem telt ki több megyei telekkönyvvezetőnél, de azért az asztalneműjének a csücskében ott pompázik a korona és alatta a H. B.
Őseitől ennél az ötágú koronánál többet nem örökölt, no meg a családi büszkeséget, melyből egy kissé ki kellett vetkőznie, mikor Maklári Jánosnak, az egyszerű i-s Maklári Jánosnak lett a felesége.
Ne kutassuk, hogy miért van a név végén csak egyszerű i; azért Maklári lelkiismeretes hivatalnok a pénzügyigazgatóságnál s Maklári Jánosnénak dukál a „nagyságos asszony" cim. Az uzsonnái is pompásak, a boros palackokon aranyos szegélyű cédula van s a város jobb családaihoz tartozó asszonyokkal és leányokkal mind tegeződik.
Az uzsonnák divatja nem is régi keletű. Solymosné kezdette, a mérnök felesége, aki szeretett mindenkivel barátkozni, mert életszükség, volt reá nézve, hogy a kis városban ne legyen eltemetve. Volt miből, hát fényes uzsonnát csapott. Akik arra az uzsonnára hivatalosak voltak, azok levonták belőle a következtetést. Igy aztán megindult az uzsonna-harc. Egyik a sültjét mozgósította, másik a süteményét; vetekedtek a borok; a villányit lefőzte a ruszti, a tokajit a pezsgő.
Hanem a barátság valósággal dühöngött s a kis feketeszemű Solymosné büszke lehetett az ő alkotására."
Vissza