Előszó
ÉRETT, ÉDES ÉS A MIÉNK?
SZÖLLŐSI GYÖRGY
A fülemben cseng, midőn a kilencvenes évek valamelyik idénykezdete alkalmából Knézy Jenő mondatai vezették föl a televízióban a futballősznek nevezett bajnoki rajtot, amely már régen nem ősz persze, de újra és újra elérkezik, hogy a vérbeli szurkoló sokadszorra is nekifohászkodjon: Na, talán most... Talán most bajnokok leszünk, talán most bent maradunk, talán most odaérünk a dobogóra, talán most kijutunk a nemzetközi porondra. Na, talán most elkészül az új stadion, feltűnik egy új tehetség, egy ú közönségkedvenc, legyőzzük végre a nagy riválist. És így tovább. Minden szurkoló tudja, hogy mire vágyik a szíve mélyén, és Nick Hornby óta tisztában vagyunk vele, hogy ez sok esetbe még véletlenül sem a bajnoki cím. A vérbeli szurkoló szeret hősiesen szenvedni a csapatával együtt, kilátástalan esélyekkel elutazni a legtávolabbi ellenfélhez hóban és szélben, ott lenni, kitartani akkor is, amikor erre már végképpen nem marad észszerű indok. Közös, magyar szurkolói sorsunk is ehhez hasonló, hinni, menni, bízni, újrakezdeni akárhányadszor is, túl minden racionalitáson, mert hátha most...
És igen, hátha most fordulnak meg a trendek, kezdetben észrevétlenül, hogy aztán a mind több, megújuló stadionban szereplő csapat újra emelkedő nézőszámnak örülhessen, növekedjen az ismét nagyobb számú tévéközvetítések népszerűsége. Hátha most billen át a fiatal, hazai nevelésű játékosok aránya, s lesz immár elfogadható mértékű. Hátha lassan többségbe kerülnek a lelátón a vállalhatóan viselkedő drukkerek. Egyrészt olyan mélyre jutottunk, másrészt olyan nagy erőket mozgósítunk a megújulás érdekében, hogy immár tényleg felfelé kell hogy vezessen az út.
Mert őszintén szólva rettenetesen unalmas újra csak azt a régi, Knézy Jenő által a Tanú című filmből a "magyar narancsról" idézett mondatot vonatkoztatni az NB I-re, amely valaha bizonyára vicces volt: "Kicsit sárgább, kicsit savanyú, de a miénk". Szeretnénk megélni, hogy érett legyen, édes, lédús - és a miénk.
Vissza 
Folytatás Microsoft-tal