Furulyaiskola

Előszó

Gyermek kezébe csak akkor adjunk hangszert, mikor már énekelni tud. Belső hallása csak úgy fejlődik, ha első hangképzetei tulajdon énekéből alakulnak s nem kapcsolódnak sem külső, látható (vizuális), sem kézmozgási (motorikus) képzetekkel. Az ének egy kísérő gégefőmozgás, aránylag legkevésbé zavarja a szabad hangelképzelést, mert eleitől fogva ösztönös és sohasem lesz oly tudatos, mint a hangszerjátékkal járó izommozgás. Az a gyermek, aki hangszert tanul, mielőtt énekel, rendszerint egész életére immuzikális marad. Ezért találkozunk annyi ügyes zongoristával, akinek a zene lényegéről sejtelme sincs.
A gyermek első hangszere a facimbalom lehet. Rajta készen kapja a hangot, némi kézügyességgel hibátlanul tudja játszani első dallamait s megjegyzi, hogy a hosszabb léc mélyebb hangot ad. A második hangszer a furulya lehet. Ezen már finomabb, bonyolultabb munka eredménye a hang: a fúvás ereje, a lyukak befogása sokféleképp módosítja. Itt tehát már inkább szükség van a belső hallás irányító szerepére. Viszont a furulyázó gyermek hamarabb megérti az akusztikát, míg a zongoratanuló csak az egyforma billentyűket látja s a hang létrejöttéről mit sem sejt.
Ezért e szerény, kezdetleges hangszerek a gyermek zenei és általános fejlődésében egyaránt nagy segítséget nyujthatnak. A magyar gyermek kezébe legjobban illik a nép magakészítette hatlyukú kis furulyája, amelyen mindent ki lehet fújni, s amelyen egy-egy őstehetség nemrégiben csodálatos ügyességre vitte, míg a divatosabb harmonika ki nem ütötte kezéből.
Reméljük, a fiatalság kezén új virágzásnak indul a furulyázás és finomabb színével s a magyar zenével való ősi összetartozásával egy művészibb és magyarabb zenélésnek útját egyengeti majd. Vissza