Fura intermezzo

Előszó

Érdekes indulás a Bagdi Sándoré, kicsit tán rendhagyó is. Első írása egy posta-csomóból került ki évekkel ezelőtt az Utunk szerkesztőségében: felfigyelt a szerkesztő a kezdők-próbálkozók átlagún felüli íráskészségre, a humorra fogékony tehetség megcsillanására, és volt valami külön érdekesség abban is, hogy Szalontárói, a Csonkatoronyt körüllengő líra városából egy rigurózus számtantanár humoreszket küld. Méghozzá nem is egy fiatal, pályakezdő számtantanár, aki akár azért, mert még jó fiatal, akár azért, mert pályatévesztésnek érzi a matematikát, adja a fejét írásra, hanem egy harmincon is túli, meglett korú férfi, aki még csak nem is pályatévesztett, mert szereti a matézist. Tágabban vett „napjainkban", amikor elég szélesen elterjedt divat lett az írás, s kivált fiatalok annyian teszik próbára íráskészségüket, mintegy azzal a legfőbb gonddal, hogy később, ha már úgy adódik, lesznek tanárok vagy mérnökök is, de előbb meg kell bizonyosodniok, nem vesz-e el bennük egy-egy író vagy költő - ebben az általános ambiciózus tollforgatásban némiképp szokatlan és kicsit rendhagyó volt, hogy valaki, túl már a harmincon és jól benne a pályában, megállapodva az egyenletekben s képletek világába berendezkedve, hirtelen tollat ragad, s „kitör", mert emberi gyarlóságot, hitványságot látott, alázkodó talpnyalást, hajbókoló képmutatást. Nem az a fajta, akarnokság-mellékízü kezdő próbálkozás volt, hogy „író szeretnék lenni, adjanak tanácsot, mit tegyek", hogy „kérném megírni, milyen témákat verseljek meg, mert tehetségem volna, de témáim nincsenek", hanem egy ember nemes indulatkitörése, egy számtantanáré, aki bármennyire benne van egy pályában és szakban, érzékenyen él, nem rozsdásodott bele a képletekbe, túllát rajtuk, emberi gyengeségek képleteit látja, gyűl benne a tapasztalat, tele van témával, és aztán kitör: nem azért, hogy ő nehogy íróként elkallódjék, hanem hogy nevetségessé tegye, ami gyarlóságaiban az emberből kallódik. Vissza