Függetlenség évkönyve 1934

Előszó

A jövő felé
A jövő 1934-ik esztendőben lesz két évtizede, hogy a magyar nemzet a sors akaratából a világháború örvényébe sodródott. Húsz esztendeje immár, hogy a magyar élet nem más, mint örökös harc a ránkszakadó Végzettel. Mi valóban megjártuk a szenvedések poklát s gyötrelmeink annál fájdalmasabbak voltak, mert tudtuk, hogy ártatlanul szenvedünk.
Más nép régen összeroskadt volna a sorozatos csapások szörnyű súlya alatt. A magyar szívósság, történelmi küldetésünkbe vetett erős hitünk, a magyar faj józansága és előrelátása kellett ahhoz, hogy mindig bízni tudjunk a jövőben és harcolni is tudjunk azért a jövőért. A magyar nemzetben mindig megvolt az ösztönösség, hogy megtalálja a helyes cselekvés eszközeit és élni is tudjon ezekkel az eszközökkel.
A világszerte pusztító válságok közepette is úgy érzem, hogy a magyar szenvedések útjának vége felé közeledünk. Igazságaink immár utat nyertek a nagy és nemes nemzetek felé s a kis Magyarország ma már jelentős és megbecsült tényezője a középeurópai politikának. Nyugalmunk, az országunkban uralkodó törvényes rend, őszinte békevágyunk és leszorítottságunkban is kitermelt kultúrértékeink megmutatták a világnak, hogy a Duna völgyében lehet is, de kell is Magyarországra építeni. Éreznünk és hinnünk kell, hogy a történelem nagy fordulópontjához érkeztünk.
A történelem fordulópontján azonban a magyarságnak az elhivatott népek ösztönösségével kell megértenie a történelem parancsait. Az egység parancsát, mert csak egységbeforrott nép lehet hivatott nagy tettek véghezvitelére. A sorsközösség parancsát, mert csak úgy tudjuk elviselni egyetemes szenvedései9nket, ha megértően hajlunk magyar testvéreink szenvedései felé. A fegyelem parancsát, mert csak szervezett és fegyelmezett társadalom érheti el a nagy célok nagy eredményét. És a szeretet parancsát, mert a betlehemi jászolból kiáradó szeretet nélkül a mi munkánkban nincs öröm és a mi harcunkon nem lehet áldás. Vissza