Előszó
Előző, "Mindörökké" című könyvem befejező részében ennek az új, szokatlan címet viselő vadászkönyvnek megírását ígértem. Amikor azonban belekezdtem további vadászkalandok felidézésébe, rádöbbentem, hogy napló hiányában milyen nehéz lesz egy egész könyvre való vadásztörténetet összegyűjtenem.
Verba volant, scripta manent - a szavak elszállnak az írás megmarad - szól a régi közmondás. De ilyenek a vadászélmények is, ha nem jegyezzük fel őket.
Most, amikor majd kezemnek a feszített tempójú írást, agyamnak a választékos beszéd fordulatait, megfelelő kifejezések keresgélését kell megszoknia, képzeletben megkísérlem az idő kerekét visszafelé forgatni, és amikor a vadászatot helyettesítő első nyugdíjas tevékenységemre, a vadfényképezés idejére gondolok, villanásszerűen jut eszembe egy feljegyzés, régi események listája, amelyet csendes nyári és őszi estéken mint vadfotós készítettem.
Hosszas keresgélés után rá is találtam fotós kellékeim között, de első pillantásra nem sok használható támpontot ígért. Nevek, és félig elfelejtett történetek kezdőszavai vannak felsorolva rajta, és így első pillantásra valamennyi megfejthetetlen rejtvénynek tűnne avatatlanok előtt. Egyik másik még nekem is fejtörést okoz.
Töprengéseim közepette régmúlt évek emlékei között keresgélve, mint oly gyakran, most is diákkoromig jutok el. Ahhoz az eseményhez, amely a hosszú, csodálatos, élményekben gazdag nyári szünidő végét, és egyben az iskolaév kezdetét jelentette. Ez az esemény a Veni sancte napja volt, azé a szertartásé, amely nem is az osztálytermekben, hanem az Isten házában: Pápán a bencés, Veszprémben pedig a piarista templomban játszódott le. Mint az iskolaév befejezésekor a Te deum, a hálaadás, úgy a kezdéskor a Veni sancte, a megvilágosodás szertartása volt. Ez az elnevezés egyházi ének szövegének első és második szava, az énekelve mondott imádságnak első versszaka pedig így szól: Veni sancte Spiritus et emitte coelitus lucis tuae radium... Jöjj el Szentlélek Isten, áraszd reánk kegyesen mennyből fényességedet...
Hogy elszáguldott a 63 esztendő, amely azóta telt el, amikor Pápán először énekeltem mint riadt, pusztán nevelkedett, elsős gimnazista. Hová tünt a bizakodás, idealizmus, Istenbe vetett hit az azóta eltelt nehéz évtizedek folyamán, bennük sokszor borzasztó évekkel. Hányszor tévelyegtem útvesztőkben, melyekből úgy tünt nincs menekvés. A reménytelen évek során, ateistáktól körülvéve csak ritkán jutott eszembe a mindenek fölött való, és meg kellett öregednem ahhoz, hogy beteljesedjék rajtam a Veni sancte csodája: világosan látni és helyesen ítélkezni, vigasztalódni múlt idők nehézségeiért, bizakodni a jövendő évek jobbrafordulásában. Ezért kapta könyvem a Veni sancte címet.
Őszintén kívánom, hogy aki kezébe veszi ezt a könyvet, részese legyen a veni sancte gondolata misztériumának, és az itt felsorolt erényekhez ráadásul kapja a felelősségérzetét is, az amúgy is beteg, elprivatizált magyar erdőkért, benne a valamikor világhírű, ma pedig már elherdált nemzeti kincsünkért, a vadállományért.
Vissza