Frissítés 5.

Előszó

Magánygyűjtemények mindig is voltak Magyarországon, még akkor is, amikor a hivatalos kultúrpolitika nem igazán tudott mit kezdeni velük az 1950-es évektől egészen a nyolcvanas évekig. Ekkoriban az elfogadott, ám folyamatosan változó művészeti értékrend a szakfolyóiratokon kívül a múzeumi kiállításokon kristályosodott ki. A könyvek és a kiállítási forgatókönyvek - a mindig is figyelembe vett kultúrplitikai elvárások mellett - igyekeztek a szakmai követelményeknek maximálisan megfelelni. Ez egyfajta jó szándékú, ám időnként túl szigorú következetességhez vezetett, ami bár történeti tény- és értékközpontú volt, számos művészt és jelenséget "kirostált" nem találván egzaktnak bizonyuló kapcsolódást a korabeli művészeti világhoz.
Más a helyzet a magángyűjteményekkel. Itt a személyesség a döntő, beleértve tudatos és nem tudatos, sokszor érzelmi alapon nyugvó választásokat is. Egy-egy sajátos ízléssel és látásmóddal rendelkező gyűjtőtől, gyűjteménytől sokat lehet tanulni, például azt, hogy dacára a művészettörténész szakma alapvető pragmatikus beállítottságának, nem szabad elfeledkezni a művészet transzcendens, logikai szabályokat gyakran meghazudtoló mivoltáról.
A 80-as és 90-es évek posztmodern szemlélete megerősítette a korábbi ilyen jellegű törekvéseket és a továbbiakat is részben meghatározta: kiderült bátran lehet társítani bármit bármihez - az érték, amit korábban szigorúan hozzábilincselnek egy adott műalkotáshoz a keletkezése első pillanatától fogva, úgy tűnik "menet közben" is hozzácsapódhat és itt megint valami transzcendens dolga van - ha ilyen "légnemű" az érték, egyben azt is jelzi, hogy mértékegységgel nem jelölhető. Vissza