Freud

Előszó

Részlet a könyvből:
Mi jogosít fel egy költőt, hogy ünnepi szónoknak kínálkozzék egy nagy kutató tiszteletére? Vagy pedig ha e lelkiismereti kérdést másokra háríthatja át, akik azt hitték, átengedhetik neki ezt a szerepet: mivel menthető, hogy egy tudós társaság, a mi esetünkben orvoslélektani főiskolai egyesület, nem szakmabélit, nem a tudomány emberét szólítja fel, hogy szavakban köszöntse mesterének nagy napját, hanem költőt, más szóval olyan szellemet, aki elsősorban nem tudásra, megkülönböztetésre, belátásra, megismerésre, hanem közvetlenségre, naiv fúrás-faragásra és termelésre van beállítva és ilyen módon lehet ugyan gyümölcsöző megismerés tárgya, de anélkül, hogy természetes rendeltetése szerint megállná a helyét, mint annak alanya. Talán abban a mérlegelésben történik ez, hogy a költő, mint művész, s ráadásul mint szellemi művész, szellemi ünnepségek kihirdetésére, általában ünneplésre hivatottabb, természettől fogva ünnepélyesebb lény, mint a megismerő, mint na tudós. Nem akarok e felfogásnak ellentmondani. Ez igaz. A költő ért az élet ünnepeihez: sőt ért magához az élethez is, mint ünnephez - amivel először érintek halkan és futólag egy motívumot, amelyre az várhat, hogy a téma szerepét játssza e mai est szellemi hódoló zenéjében - de e gyűlés ünnepi értelme rendezője szándéka szerint inkább magában a tárgyban rejlik, más szóval: tárgy és alany ünnepi és újszerű találkozásában, a megismerés tárgyának a megismerővel való találkozásában, - ami a dolgok szatarnális visszája, mert a megismerő álomfejtő maga válik álmodozó megismerés ünnepi tárgyává - és a gondolat ellen nincs semmi kifogásom: már csak azért sem, mert ebben is megcsendül egy motívum, amelynek nagy szerepe lehet a jövő szimfóniájában. Vissza