Frenak

Előszó

Valahányszor mozgássá, színpadi képekké transzponált gondolatokkal próbálom tenni ennek fordítottját, vagyis rögzíteni azt, amit látok, vagy inkább látni, netán érteni vélek, eszembe jut két szigorú és mégis felszabadító mondat: "Semmilyen módon nem tudunk meggyőződni arról, hogy vajon bárki közülünk valaha is pontosan ugyanúgy lát-e, vagy tapasztal-e bármit, mint valaki más. Ugyanakkor számos bizonyíték utal arra, hogy ugyanazt a dolgot rendszerint nem ugyanúgy látjuk, vagy tapasztaljuk." Igen, vállalandó a bizonytalanabb út, a világgal szembeni abszurd személyesség, amiből aztán kiküzdhető egy magányos gondolat, talán éppen az, amely arrafelé tart. De az irányt sokszor csak sejteni lehet, most különösen, hiszen Frenák Pál életművé záródó alkotásaihoz nem vezetnek bejárt ösvények, újra s újra fel kel találni őket. Tudja ezt az, aki akár csak egyszer (de főleg többször) is újranézi a már „ismert" darabokat; előadásról előadásra változik valami, ezért minden. Az érzékeinknek felfogható és a láthatatlan. Mégis, e folytonos változásban mindig ott hullámzik valami ismerős, összetéveszthetetlenül frenákos, mert belőle következő tematika. Ez az egybenfüggőség köti össze a művek mozgás- és szcenikai rétegeit is, lehetővé téve a műsorozat mint egész megragadását. A könyvben megjelenő interjú mélyen személyes tétele után ezért a koreográfiákat elemző szöveg olvasható egyetlen történetként, kronológiáját csak a különböző években jegyzett darabpárok összekapcsolása bontja meg néhol, és olvasható csupán egy-egy műre vagy akár műrészletre koncentrálva is. A színpadi oeuvre érzéki, fizikailag felfogható alakzatai azonban olykor épp a fizikáin túl, sajátos felismerésként is rögzítődnek, s úgy tűnik, e különös erejű képek valamilyen módon hatottak a következő generáció(k)ra is; Frenák stílusa felszabadító áramokat indított minden irányban, bizonyos értelemben mintát adott, amelynek visszarezgő jeleivel találkozni a másoktól születő opusok szellemiségében, koreográfiai, zenei és vizuális megoldásaiban is. Frenák Pál művei azonban továbbíródnak a nézőkben is, akik szinte valamire éhesen újból s újból jegyet váltanak az előadásokra. Talán mert ez az alanyi színpadi költészet, átlépve a műelméleti (korszak) határokat, olyasmit közvetít, amit nem lehet szavakká váltani, de mindig is ott volt velünk, bennünk, olyasmit, amelyhez nem idomul fogalmi készletünk, de hiánya ismerős nagyon. Vissza