Diener-Dénes Rudolf

Előszó

Szótlan, szerény ember volt Diener-Dénes Rudolf, magát annyira hátrahúzó, hogy szinte eltörlő, amikor én először megismertem. Amikor másodszor megismertem, ugyanabban a párizsi kávéházban nem sokkal ezután, mert visszahúzódása oly sikeres volt: még hátrább ült, még mélyebbeket hallgatott. Még ott a csupa fiatal, a magukat hanggal is kifejezni akaró festők közt is. Aztán összehozott - összehoztak neki - valahogy egy szerény kiállítást. A képei vésték fejembe a lényét máig eltörölhetetlenül.
Rálapoztam egyszer egy orvosi könyvben néhány szemészeti ábrára. Azt mutatták, hogy ugyanabból a tájból,melyet a mi látószerveink érzékelnek, mit lát meg egy szarvas, egy méh, egy fülemüle. Ugyancsak mást, mint mi, emberek, egyszerre többet és kevesebbet. Összemosódottabban, mint a macska s élesebben, mint a sas. Nyilván a festők is ilyenféleképpen a maguk módján - a maguk szükséglete szerint - érzékelik a világot. Amikor festeni kezdik. Diener-Dénes Rudolf - ez volt a benyomásom - szüntelenül: ecset és paletta nélkül i s - ilyenféleképp szűrte magába a világot, a reggeli pillanyitástól az esti pillacsukásig. Amikor ecsethez nyúlt s színeit keverte, akkor már nem is kifelé figyelt, hanem befelé.
Aszerint, hogy milyen - most már így mondhatjuk - lelkületet fejezett ki, Diener-Dénes az expresszionizmusnak abba a csoportjába léphetett volna, amelyet a XX. századi Párizsi Iskola első csoportja teremtett meg, s amely a szemen át oly közvetlenül tudta a szívbe sugározni a vádat, az esdeklést, már akkor az - elidegenültséget. A közös hontalanságot és a mélyebb honvágyat, mely művészileg úgy összefűzte a litván Soutinet, a bolgár Pascint, a lengyel Kislinget, Gottliebet, Zackot, az orosz Chagallt, az olasz Modiglianit, mind a szellemi (ha nem egyéb) pogromok idemenekültjeit, s amely expresszionizmus épp ezért merőben más volt, mint a francia Rouault-é, Gromaire-é, vagy az osztrák Kokoschkáé, a belga Permeke-é, a későbbi Picassóé.
Nem, Diener-Dénes ezek műfaji hazájához mérve is hontalan volt, ahogyan, hiszem, az volt első periódusában Tihanyi és Uitz is, s mind a többi magyar ,hiába járták meg maguk is Párizst. Kettős-hármas hontalanság árvaságával ült délutánonként valamelyikében azoknak a montparnasse-i kávéházaknak, melyek azáltal minősültek "művészi"-eknek, mert pincéreik nem morogva, hanem mosolyogva, sőt elismerő odapillantások után törölték tisztára különleges mosórongyukkal a teleskiccelt márványasztalt. Valahányszor - már nem új s új összeismerkedésünk, hanem végleges összebarátkozásunk után - mellé telepedtem, itt is állandó művészi tevékenységben találtam. Vagyis nézett a levegőbe a maga valamiképp őz tekintetével s kezével közben feketítette egyéb híján a fehér márványasztalt ő is. Ha akadt volna Zborowskijuk, Kahnweilerük azoknak az asztaloknak, bár óránként új rajzlapot terítve rájuk!
Miképp kerültek mégis látomásai, lelkületének színekbe öltözött expressziói vászonra is? Ha nincs olyan asszony mellette, mint amilyen mellé állt, soha, semmiképp. S ha nincs olyan baráti kör, amely nemcsak érezni tudott jól, hanem érteni is. Örök gyermek Rodolphe-unk ebben bízva jött haza, ebben lelt éltető meleget.
Itthon jött meg a hangja. Büszkesége a magyar szellemi világnak, hogy ennek a nem e világra való léleknek a műve végül is oly életerősen világra jött, hogy van képünk az ő szemén át is arról, ahova rendeltettünk. Vissza

Fülszöveg

Akik ismerték, hontalannal nevezték Diener-Dénes Rudolfot, az 1956-ban elhunyt kitűnő festőművészt. Már az iskolában is a saját útját járta, és valójában nem talált igazán talajra később sem, akár Párizsban élt, akár idehaza. Teljesen otthonosan csak saját látomásainak világában mozgott, amelynek fénnyel átszőtt, színes cosáit külső látványok hívták életre. Ám ez az indítékaiban annyira szubjektív művészet mégis szervesen illeszkedik a XX. század második negyedének nálunk is uralkodó festői szemléletébe. "Büszkesége a magyar szellemi világnak, hogy ennek a nem erre a világra való léleknek a műve végül is oly életerősen világra jött, hogy van képünk az ő szemén át is arról, ahová rendeltettünk" - írja róla Illyés Gyula a könyv előszavában.
A festő életútját és munkásságát Francois Gachot, a magyar művészetet kiválóan ismerő francia esztéta foglalja össze a korról széles áttekintést nyújtó tudományos tárgyilagossággal, ugyanakkor baráti szeretettől átfűtött hangon.
A kötetet a művész alkotásainak 56 reprodukciója illusztrálja - közöttük 6 színes nyomat. Vissza