Kokain

Előszó

FRANCIS CARCO.
Utolsó lovagja annak a rendnek, amely a holdsugár kék szalagját kötötte vállára pantallérnak, amelynek cimerpajzsán a púposra görbült, tüskésszőrű fekete macska kuporgott, amely a bohémség rajongásával küzdött minden ellen, ami hétköznapot, szürkeséget, nyárspolgárságot jelentett, amely örök ünnepben élt és kissé szentimentális lirával öntözött féte galante-jain a holdfehérre sápadt Pierrot lunaire celebrálta a szertartást. A Montmartre utolsó költője Carco, azé a Montmartre-é, amely valamikor Rodolphe Salis pompás szervező művészetével magához csalogatott minden költőt és művészt. A Montmartre és ami ezzel egyet jelentett, a Chat noir, uj virágzást adott a francia dalnak, uj tartalmat, uj színeket, uj lelkesedést adott a művészetnek, a hold mérgétől beteg szerelem, a tiltott csók, az éjfélek sejtelmes derengésében ölelkező bűn és halál kecses romantikája volt az, amelyből a bohém-barokk Watteauja, Villette született, amelynek Toulouse-Lautrec finom művészetét köszönhetjük, amelyből Steinlen midinette és grizette romantikája sarjadt s amelynek pajzán dalait Aristid Bruant, Mac Nab, Theodor Botrel, Xanrof és Marc Henry énekelte. A nyolcvanas és kilencvenes években a Montmartre volt a világ közepe. A Párizst járó rengeteg idegen, az amerikai milliárdostól az ágról szakadt orosz költőig, az exotikus indiai fejedelemtől a nyugati Indiákból került rastáig, a méla skandinávtól a fürge, minden hájjal megkent levantinusig, mind a Montmartre világító szárnyú szélmalmai körül nyüzsgött. A művész-cabaret meghódította Párizst, és Párizson keresztül az egész világot. Vissza