Fotóművészet 2000/3-4.

Előszó

Részlet:
Költői-metafizikai meditáció Vancsó Zoltán fotósorozata előtt
Minden fénykép régi. Az is, amelyet alig-imént exponált tudatunk, szemünk pillanat-parancsára, az optikával-mechanikával már-már szervesen együttműködő, együtt ható ujjunk a fényképezőgép gombján. Minden fénykép egy időpillanatot "állít meg" az idő egész biztos elmúlásának irreverzibilis folyamatából (az "optika csapdájába" ejtve az elszárnyaló szekundumot... hiú reménnyel persze) mintegy kiszakítva, "kimerevítve" a telő és betelő időfolyamból: egyszeri pillanatképpé rögzítve, mentve azt. Költőibben kifejezve: minden fotográfia (akár amatőr, akár professzionális, akár már fotóművészeti rangú lett légyen is!) az időmúlás, az időfogyatkozás visszafordíthatatlan folyamatából "örökít meg" egy pillangó röptű pillanatot... Minden fénykép memoriális és művészi értékét - nolens-valens - az adja, az határozza meg, és az minősíti, hogy a fotóművész milyen mélységű térbeli távlattal, az exponálás szökő, tovatűnő és máris enyésző emlékké változó másodpercébe mennyire merészeli a jelenből múlttá sűríteni a "megállított" idő képét és lesz-e elég bátor előhívni, kinagyítani az oly hamar sárgulni, gyűrődni kezdő papírra... Ezt a tudatos önkénnyel kiragadott, kiválasztott fotópillanatot, ezt a "fénykép-időt" azután sokszor megnézhetjük: a tér, a hely, ahol felvettük egykor, bizonyára sokáig létezik még, bármikor viszontláthatjuk, "csak" tűnt tartalmát, lezajlott jelenét nem élhetjük meg újra, még egyszer... soha többé, sem emlékezéssel, sem erőszakos visszaidézéssel. Mind az amatőr, mind a professzionalista művészi rangú fényképezés leginkább a kiszemelt vadra tüzelő vadászhoz vagy még inkább: az élő, emberi célt míves, gyilkos puskája távcsövének szálkeresztjébe befogó, a halálos lövést kiszemelt áldozatára irányzó, tévedhetetlenül tüzelő mesterlövész (franc tireur, tk. "szabad vadász") munkájához hasonlít. Ez a vészes, baljós hasonlóság abban nyilvánul meg, hogy a fotográfusnak ugyanolyan hidegvérre, fegyelemre, türelemre, kitartásra, bátorságra, éberségre van szüksége (amint magányosan, szemben a világot uraló időfolyamattal, mintegy "célba veszi" az egyszerivé tenni merészelt, múló pillanatot), mint a vadásznak: kivárni a vadat, amíg kilőheti... vagy mint a mesterlövésznek, szemben a pusztulásra kiszemelt áldozattal...
Alig exponálunk szigorúan szelektáló, még szigorúbban komponált gondolattal, élő időben, éles jelenben egy "vedutát", egy portrét, egy hirtelen-váratlanul elénk táruló, lenyűgöző látványt, az azonnal régmúlttá, sebesen távolodó emlékké lesz! De a gondolkodás legintenzívebb "működése" éppen az emlékezés! Vissza