Fotókipakolás

Előszó

Volt egyszer egy különös lány,
akiből százévente egy, ha születik.
Ha szerencsés vagy és a közelében élhetsz,
talán megperzsel, megérint téged is.

Ha hagyod. Egyszer éjjel a fürdőszobában, a kád széléri ülve mesélte, ajándékot vitt a szerelmének. Egy táncot. Napokig válogatta hozzá a zenét, új mozdulatokat talált ki, aztán a születésnapon, amikor már csak ketten voltak, átadta. Táncolt, zene nélkül. Ruhátlanul.
Vízs. Vizsnya, így neveztük. A szeme szürke, néha zöldesbarna, apró, cirmos csillagokkal. Csontos, hosszú, nyurga alak. Bohóc vagy hercegnő, amihez kedve volt. Clown akart lenni, de maga is tudta, valamikor, egy régebbi életében középkori várúrnő lehetett. A férfi, a társa, ezt mesélte egy közös utazásukról a Rajna völgyében. Marxburgba vitt az utunk azon a nyáron. Amikor megpillantotta a romantikus várat, gyerekesen kipirult az izgalomtól. Bent a titokzatos szobákban otthonosan mozgott, mintha büszke lett volna, hogy megmutathat nekünk mindent. Alit egy szövőszék az egyik sarokban. Körbejárta, megsimogatta. Beleült. Ahogy meglódította, az állványzat akadozva, nyögve, nyekeregve muzsikálni kezdett. Századokkal előbb ő szőhetett rajta. Járt, kelt, a folyósok, a lépcsők, a zegzugok mind titkos fiókok a keze ügyében. És végül a lovagterem, ahol a lakomák pusztítottak. Ott megvárta, míg a látogatók eltűnnek, királynői mozdulattal meglebbentette szoknyáját, középre állt, körbenézett, kitárt karjait fölemelte, lábujjhegyre állt, felszegte fejét és nevetett. Abban a pillanatban az egész tartomány a lábai előtt hevert. Hogy én mi voltam ebben? Király? Vagy csak egy odatévedt deák? Nem tudom. De biztos, hogy a szerelmese. S mivel ez a szerelem röpke néhány száz év után beteljesült, be kell látnom, ő volt a hercegnő. Vissza