Fotó és néprajzi muzeológia

Fülszöveg

A néprajzkutatók korán, már a fényképezés hőskorában felismerték a kamerák nyújtotta lehetőségeket. Kezdetben hivatásos fényképészek, illetve amatőrök munkáira támaszkodtak, majd többen is fényképezőgéppel fölszerelkezve mentek kutatóútjaikra.
Az 1860-as években már létezett az "etnográfiai fénykép" műfaja. A fotó a század végére a formálódó szakkutatás elengedhetetlen segédeszköze lett. A fényképezés azonban nemcsak kísérte a néprajz - s tágabban a nemzetközi etnológia - tevékenységét, hanem szervesen hozzá is járult a szakterület kialakulásához, illetve forrásbázisa létrejöttéhez.
A 20. századot évtizedeken át a kitartó, információk tömegét rögzítő és fölhalmozó néprajzi fényképezési gyakorlat jellemezte. Utolsó két-három évtizedében a fotó és a néprajzi kutatás korábban kialakult viszonyában többféle változás tapasztalható. Egyrészt a néprajzkutatók érdeklődését felkeltette, hogy az emberek - különösképpen a falvak, mezővárosok lakói - hogyan használják fel saját életükben a fényképeket, s milyen alkalomból vagy milyen céllal készíttetnek maguknak fotókat. Másrészt a magánélet, a közelmúlt, a történeti sorsfordulók eseményeit kísérő általános figyelem következtében a személyes dokumentumként kezelhető fényképek a néprajzban is újszerű forrássá váltak. Harmadrészt a fotótörténeti szempontok és a fotóelméleti változások közvetett hatásai kimondva-kimondatlanul befolyásolják a néprajz és az antropológia fényképekkel kapcsolatos gyakorlatát és általános fölfogását. Legújabban pedig a digitális képrögzítés következményeivel kell számolnunk. Vissza