Előszó
Stílus
A fénykép művészi alakításában tagadhatatlanul fontos szerepe van a technikának. Mit ér a legforróbb esztétikai élmény, a legizgalmasabb optikai látvány, ha mesterségbeli fogyatékosságunk miatt képtelenek vagyunk azt a képben azonos hatásfokkal érzékeltetni. A szakismeret arra való, hogy a kritikus pillanatban pontosan tudjuk, mit kell tennünk adott eszközeinkkel, hogy a kép fotószerű, kifejező és hatásos legyen. Néhai Zajky Zoltán jeles művészünk mondogatta a túrákon a kezdő amatőröknek: nincs rossz téma, csak ügyetlen fotográfus van! Visszafelé fordítva: az ügyes fotográfus még a sovány témából is kicsikar valami tetszetőset, használhatót.
Mostanában nálunk a tónusredukáló, rajzhatású képet eredményező, grafikás technika divatozik. Ez nem volna baj, hiszen ez a stílus nem ellentétes a fényképezés (fekete-fehér) természetével, potenciálisan benne van.
Sokan rávetették magukat erre az "új" technikára, lázasan tanulmányozzák a klasszikus és modern tónusmódosító eljárásokat. Ez is jó dolog, a sokoldalú pallérozottság eszköze a művészi komponálásnak. De mintha már túltengenének a kiállításokon, pályázatokon a grafikás, szűkített tónusú, kétszólamú felvételek. Ezáltal bizonyos formanyelvi egyhangúság uralkodik el a nézőtéren és az már nem jó dolog! A jó szemű és értő közönség bizony észreveszi, hogy sok szerzőnk formálisan, öncélúan, gyakran értelmetlenül él ezzel a stiláris eszközzel. S nem is mindig jóhiszeműen, hanem abban a balga hiedelemben, hogy a vérszegény kép a divatos kozmetikai kezelés révén egyszeriben megszépül, a néző ámul-bámul a modernségtől és ráharap a csontra.
Nem a technika alkalmazása ellen ágálunk: a grafikai stílus nem tilos, formaválasztás különben is a művész szabadsága, s bátran redukálja a tónusokat, ha úgy érzi hogy éppen ezáltal nyomatékosabban jut kifejezésre az eszmei-művészi tartalom. De csak akkor. Annak azonban nincs haszna és értelme, ha ok nélkül, mindenáron grafikázunk, bizonyítandó, hogy mi ezen a kissé idegen nyelven is tudunk már beszélni.
Vissza