A karvezető

Előszó

Jó énekkarokra a magyar zenekultúrának égetően nagy szüksége van. Ezekben, mint a test ütőereiben, pirosan lüktethet a legnemesebb művészet, a muzsika vére és ezeken keresztül juthatna el ez a becses nedv legbiztosabban a szervezet minden legtávolibb zugába, a magyar társadalomnak minden, ma még a művészettől sajnálatosan távoleső rétegébe. Igaz művészettel kellene telíteni minden kórust, kicsit, nagyot, falusit, városit, templomit és világit egyformán, mert az énekkultúra lelkeketformáló hatása nagyon mélyre és nagyon messzire elszivárog. Éltethet és mérgezhet is egyaránt.
Nálunk ma már meglehetősen sok énekkar működik. A számuk, az évről-évre gyarapszik. Sokféle és dicséretes célokat is szolgálnak. Vannak Istent köszöntő kórusaink, lelkes hazafiságot sugárzók, társadalmi összecsiszolódási hirdetők, baráti láncokat kovácsolók, változó alkalmiságokat szolgálók, hiú hírnevet hajhászók, szerenádokat sóhajtozók, vidáman harsánykodók, sűrűn koccintgatók és másként is, vagy sehogysem osztályozhatók.
De egy típus még nem túlgyakori közöttük: az igaz művészetet művészi eszközökkel szolgálók.
Pedig de ránk férne az ilyen is! Sőt! mennyire kellene ebből a típusból minél több. Valójában minden kórusnak ezt kellene céljai első sorába iktatnia, mert igaz művészettel közelebb férkőzhetnék úgy az Úristenhez, mint embertársai szívéhez.
E ponton azonban nálunk még sok a kívánni-, de még több a tennivaló. Vissza