Előszó
ELŐMONDOM itt az olvasónak azt az esetet e Mihállyal, amit már amugyis tud.
Mihály csak olyan ember volt, mint sokmás, aki keze után él. Nincs ezeknek külsején semmi megjegyzésre méltó. Szürkék...
Tovább
Előszó
ELŐMONDOM itt az olvasónak azt az esetet e Mihállyal, amit már amugyis tud.
Mihály csak olyan ember volt, mint sokmás, aki keze után él. Nincs ezeknek külsején semmi megjegyzésre méltó. Szürkék ők, mint a lábakelt rögök, melyekből kigyőzködik a maguk mindennapiját. Különbség csupán annyi köztük, hogy egyik búzáért marasztalja a suhanó fölleget, mig a másik a tengerire kivánná a jó, szárbaszökkentő napot.
Mihálynak a mások bogárzó kedve, a mások italos szándéka hozta a kenyeret. Bortermelő volt, mint a városi könyvekbe beirni szokás. Nem holmi boltozott pincéjű ugyan, azonban pár holdacska is nagy sor, ha valaki esztendők évadján át cselédkedett érte, mig félrerakhatott annyit, hogy a magáénak mondhassa. A tulajdon magáénak! Bármi kicsi, de az övé. Ebből a nagy sárgolyóból az a fordulatnyi.
Ezért meriti kapáláskor még a kelleténél is mélyebben a szerszámot. Mindenféle ujdivatu bogárra azért csap le irtó haraggal. Ezért nem felejti kivetni a baltát az udvar közepére, ha gyanús föllegek sötétlenek az égboltozaton. Mert szépen áll a szőlő - az ő szőlleje - s egy családnyi igéret feszeng a megeredt bogyókban.
Történt azonban, hogy egyszer egész különös, rosszformáju föllegek jöttek a barackfa irányából s hogy ezek elfelejtettek a kivágott baltára tekinteni, miértis nem tudhatták, hogy tilos nekik a maguk pusztító terhét a Mihály körülgondozott kis birodalmára szórni.
Vissza