Forgácsok egy fakeresztről

Fülszöveg

Úgy emlékszem (s ez hosszú időn át megnyugtatott), - soha valótlant le nem írtam. Ám itt a Kórházban, az elkülönített szobában - igen: a hulla jelöltek szobájában - megértettem: van okom a nyugtalanságra. Mert ha valótlant nem is írtam, de megírtam-e az igazat? Hogyan is kezdődött a nyugtalanság? A roham múltán, s az eszmélet visszajövetele után ágyam mellé lépett az ügyeletes nővér: kezében jegyzetfüzet, ajkán kérdések. Iparkodtam kívánságát kielégíteni: nevemet, születésem helyét és időpontját, lakcímemet, foglalkozásomat (ezt kissé pironkodva), úgy hiszem elég ügyesen tollba mondtam. Amikor azt kérdezte „Munkahelye?" Mintegy mellékesen szóltam: „Magyarország." - Rám nézett fürkészőn: - „Még nincs teljesen észnél szegény" - ezt mondta a tekintete. Ám azért mégis bejegyzett a füzetbe - valamint. S következett az utolsó kérdés - sírásó hangon: „Legközelebbi hozzátartozója?" E kérdés készületlenül talált. Ezért tekintetem ilyesfélét mondhatott: „Nekem nincs legközelebbi hozzátartozóm." Tagoltabban adta fel a kérdést: - „Legközelebbi hozzátartozója?" Amikor már sejteni véltem: ez nem egyike a kérdéseknek, ez maga A Kérdés! Amelyre - éreztem - tanácsos volna saját érdekemben pontosan válaszolni, hogy úgy mondjam: „Számítva minden eshetőségre." Helyesebben: dehogyis „minden" eshetőségre. Ellenben egyetlen eshetőségre. Egész pontosan: ARRA az eshetőségre. - „Legközelebbi hozzátartozója?" - makacskodott ismételten a nővér. Reménytelennek véltem elmagyarázni, hogy nekem nincs, s hogy talán soha nem is volt, s ha netán mégis volt, s ha netán mégis van: ez magánügyem. Vissza