Földiekkel játszó égi tünemény

Fülszöveg

Nagy nemzeti poéta ihlető múzsájának lenni páratlan megtiszteltetés, irigyelt sors... Hány és hány nemzedék fordult kiapadhatatlan érdeklődéssel Petrarca Laurájának, Goethe Krisztájának, Petőfi Júliájának személye felé!... Halhatatlanok ők, de az utókor emlékezetében betöltött eme kiváltságos szerepüket mindenképp annak az alkotó művésznek köszönhetik, akit remekművek papírra vetésére ihletett különös lényük, bájosságuk, varázsos egyéniségük, nőiességük, vagy bármely más tulajdonságuk, ami oly ellenállhatatlanná és kivételesen vonzóvá tette őket. Ilyen ritka kiváltság jutott osztályrészül Vajda Juliannának, a komáromi gazdag kalmár leányának is, aki, úgy tetszik, annyira tündökölt elbűvölő testi megjelenésével és fogékony értelmével, hogy halhatatlan szerelemre lobbant iránta Debrecen elűzött nagy fia, Csokonai Vitéz Mihály, a Lilla-dalok tüzes szívű, fájdalmas lelkű, lángeszű szavakba foglalója. Huszonötödik életévét taposta a nyughatatlan, nagy vagabundus, az országjáró poeta doctus, a tudós vándorköltő, aki fejébe vette, hogy az irodalomból él meg - elsőként e honban -, amikor végzete megajándékozta az "örök szerelem" boldogító élményével. Ki is lehetett valójában ez a szépséges leányzó? Vajon viszontszerették-e valóban a lánglelkű dalnokot? Miért is váltak széjjel életútjaik? Miért is mondta Csokonai, hogy "az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon"...? - Ezekre a kérdésekre kapunk választ csíkdelnei Csathó Kálmánnak, a Nemzeti Színház legendás egykori rendezőjének, a nagyszerű elbeszélőnek a már oly sok kiadásban megjelent Csokonai-regényében, amely 1924-ben látott először napvilágot, és már 1925-ben elnyerte a Magyar Tudományos Akadémia Péczely-díját. Vissza