Arany fülbevaló

Előszó

Az ezredes hóna alá szorította az olasz tiszt egyenruháját. Szabad kezével félrehajtotta az ösvényen a sást, melynek éles levelei felsebezték a tenyerét. Minden lépésére vigyázott, szinte alig ütött valami zajt. Erős szél fujt, a sás zizegett. A magas fák közt élesen sivító szél elnyomta lépteinek zaját. Közeledett az alkonyat. Az elhagyott, bozótos parton, egy fa alatt, magányos ló legelte a ritkás füvet. Az ezredes bátrabban haladt előre. Hirtelen arra gondolt, hogy most lenne jó a folyóba hajítani a súlyos csomagot.
Megállt: friss étel illata csapta meg az orrát. A gyomra keservesen megkordult: egész nap nem evett, tegnap is csak egy harapásnyit. Ha lehet, egy kis harapnivalóért elcseréli az egyenruhát. Egy pillanatig tétovázott: észrevette, honnan jön feléje az étel illata és tudta, hogy senki sem láthatja meg. Ha. magányos csavargó ül csak a nádasban, leüti és ellopja tőle a vacsoráját. Ha többen vannak, legjobb, ha visszafordul és a kanyarnál megy át a folyón.
A friss ételszag mintha szemköztről áradt volna feléje. Most már majdnem sötét volt, füstöt nem látott sehol. Óvatosan továbbment. A nádas egyre sűrűbb lett, meg-megsuhogott tapogatózó kezén. Hirtelen megállt. A vadul burjánzó sáson át meglátott egy asszonyt. Ott guggolt a földön, háttal feléje és egy bogrács fölé hajolt. Mély üregben izzott a tűz, a bogrács forró téglákon rotyogott.
Sokáig semmi se rezzent, csak a szél jajongott, a sás zizegett. Az asszony, akinek arcát eltakarta a fejkendő, egyedül volt. Az ezredes visszarettent a gondolattól, hogy leüssön egy védtelen nőt. Sokat változott az elmúlt napokban: betört, ruhát lopott, idegen fákról éretlen gyümölcsöt szedett - de az asszonyt nem bánthatja. Vissza