Előszó
Fölszabadulásom Úrnapja előtti szerdára esett. Ekkor kellett fölmenni az ipartestületbe, meghallgatni a szabadítóbizottság jelentését, az elnök úr ünnepi beszédét és átvenni ünnepi kézfogását, amely hivatalosan is tudtomra adja, hogy a közel négyévi inaskodás véget ért. S ezentúl nem a keresztnevemen szólítanak, hanem a vezetéknevemen, amely után a szokásos illem hozzáteszi még az „úr" szót is.
Alig emlékszem már arra, hogy a szabadulómunkámat hogyan készítettem el? Annyi biztos, nem voltam izgatott, Tudtam a szakma minden csinját-binját és az öregek révén azokat a bizonyos fogásokat, amelyeket közönséges halandói? nem is sejtenek.
- Azt is kell tudnod, amit nem mutatnak - mondogatta Krüger úr, amikor elfogta a tanítási láz.
Ilyenkor mutatta meg mindazokat a fogásokat, amik csak a hosszú évek óta dolgozó szakmunkások "tulajdona". Hogyne igyekeztem volna egy-egy ilyen jó pillanatot kihasználni. S még jobban, „ellopni" azt is, amit nem mutattak.
Mi tagadás, némely szakmunkás nem szívesen avatja be a tanoncot az úgynevezett jó fogások titkaiba. Félnek, hogy a tanonc túlszárnyalja őket s akkor vége a kondíciónak. Szerencsére nálunk nem ez volt a helyzet. Az üzem munkásai valamennyien szervezettek voltak s mint ilyenek, kötelességüknek érezték és tudták a tanoncok oktatását.
Dyda bácsi is sokszor rámszólt, előzőleg hosszasabban figyelve a szemüvege fölött:
- Fürgébben, fürgébben ! Könnyű a kezed, te ! Ha megszokod a lassúságot, elveszett ember leszel. Ne félj a munkától.
Nem is féltem. Belevágtam én mindenbe. S ez tetszett a többieknek. Ha kisegítők jöttek hozzánk dolgozni, amikor több volt a munkánk a szokásosnál, magam is tapasztalhattam, hogy kevés akad közöttük, akiktől valami újat tanulhatnék...
Vissza