Foglalkozása: férj

Előszó

Attilio Raceni, a "Le Grazie" című női folyóirat főszerkesztője, már két hét óta végtelen és minden fajta bosszankodások, dühöngések és háborgások közepette nyögte azt a kedves ötletét, hogy bankett keretében üdvözölje Silvia Roncellát, a fiatal s máris elismert írónőt, aki nemrég költözött fel férjével Tarantoból Rómába.
Mivel a meghívás olyan folyóirattól származott, mint az övé, mely sokkal kevésbbé törekedett holmi irodalmi tekintélyre, mint inkább arra, hogy a római intellektuális körök lapjának tartsák, s mivel a meghívásnak, terve szerint, nem annyira az volta célja, hogy megtisztelje az írónőt, mint inkább az, hogy egy mindennemű irodalmi vetélkedésen felül álló, tisztán udvariassági gesztussal tanúságot tegyen a folyóirat elevenségéről, nem várt volna Roncella irodalmár kollégáitól, a modern irodalomnak a nagy napilapokban működő, befolyásos kritikusaitól és általában újságíró barátiatól annyi habozást, annyi "hanem"-et, "ha"-t és "talán"-t, annyi gyanakvást, kifogást, sőt határozott és udvariatlan visszautasítást; mindennek következtében úgy látta az egész mai olaszországi irodalmi világot, mint valami nyomorúságos, pletykázó falusi patikát és nem egyszer felsóhajtott a keserves megállapításra, hogy ilyen ötletet, mint az övé nyilvánvalóan egészen máskép fogadtak volna Párisban, ahol részben a közös nemzeti önérzet (áldott legyen!), részben pedig a kifinomodott élet mindennapos formáinak az az általánosan elterjedt és átérzett ismerete, mely tompítja a sértődöttséget és a féltékenykedést, bár nem akadályozza meg, hogy kiki titokban megalkossa a másikról a maga megtisztelő különvéleményét - azt sugallják, hogy nem szabad megtagadni az elismerést azoktól, akik immár egyetemleges nézet szerint kiérdemelték maguknak. Szerinte pedig ez az eset állt Roncellára is a "Törpék háza" című regény óriási sikere után. Vissza

Fülszöveg

Pirandello minden regényének tengelye egy egészen különös ötlet; ebben az új regényében a híres írónő férjének furcsa helyzete. Ez az ember kishivatalnok, aki szívvel-lélekkel ráadja magát felesége irodalmi ügyeinek intézésére. Így a férj valósággal lidércnyomásként nehezedik felesége pályájára, már-már művészetét is irányítani akarja, amidőn az asszony felszabadítja magát s otthagyja férjét és az elképzelhetetlen anyagi jólétet, amelyet műveinek értékesítése révén a férj szerzett. Nagyszerű a belső felszabadulásnak ez a rajza, de a regény ereje mégis a férj furcsa és félszeg alakja és tragikomikus szerepe, amelynek rajzából bőven árad az író gyilkos iróniája. Ez a nagyszerűen megformált alak méltó a «IV. Henrik» feledhetetlen hőséhez és Nobel-díjas nagy írójához. Az olvasót különösen megragadja ennek az irónikus regénynek egészen tragikus alapszínezete. Valósággal olyan, mint egy haláltánc: kettétörik az asszony élete, mert megszabadul ugyan gyötrődő démonától, férjétől, de elveszti gyermekét. És épp ilyen tragikus a férj sorsa is, aki a lázas és rajongó tevékenységből egyszerre visszahull a semmibe, ahonnan mint szürke és jelentéktelen egyéniség elindult. A diadalmas írónő, az üstökös felégeti a környezetében kóválygó kisebb égitesteket, de maga is belehull a sivár magányosságba. Vissza