Fogadalom

Előszó

Oroszország nyugati része a nagy síkság, száz meg száz kilométer mélységében hatalmas temető.
Bús zsongású erdők szélein, végtelen utak mentén, csendes folyók partjain, a zöldes fényben ragyogó tornyú, sebzett városok árnyékában, az alázatosan görnyedő öreg falvak határában, domboldalon és árokmentén, fehér nyírek alatt, meg vadvirágok között, mindenhol és mindenfelé csendes katonasírok domborodnak.
Olyik kereszten még el lehet olvasni a megpihent nevét, még csillogva tudatja a rászegezett fénylapocska az elesett azonossági számát, másikon még zörgeti a szél a szétlőtt sisakot, de sok hant már jeltelenül vigyáz az elesett harcos örök nyugalmára.
A katona porai felett lágyan susog a fehér nyírfa lombja. Már zöld pázsit és tarka vadvirág takarja, melyen hintázva kapaszkodnak a vadméhek. A part alatt lassan hullámzó folyó viszi az álmokat és a kidőlt kereszt a tovasuhanó felhőkön mereng, de otthon még siratják vissza nem tért kedvesüket.
Vannak szívek, melyek utolsó dobbanásig megőrzik szeretteik arcát. De ez is elmúlik. Ha megáll a hű szív, feledésbe merül az emlék. Csak a csillagok ragyognak...
Olyanok is nyugosznak a nagy temetőben, akikért nem hullottak könnyek és nevüket nem őrzi egyéb, mint a névtelen hősök közös, nagy emléke. És a csillagok...
Domborodnak hantok olyanok felett is, akiknek megoldást, befejező nyugalmat szerzett a pihenés. Akik fiatalon, vagy korosabban végig futották már útjukat itt lenn és, ha nem jön értük a vég, már mitsem tudtak volna kezdeni életükkel. De a Gondviselés nagy a halálban is és nem feledkezik meg senkiről. Ott a nagy föld kicsi dombja alatt ők is megtalálhatták a csendes pihenést, mely örökké tart...

1943. Kroljevec-Kiev Vissza