Előszó
Részlet:
Noteszemben egy kis írás van; le sem másolhattam még, azóta, hogy Lovass Gyula írótársamnak néhány nappal ezelőtt, amikor a kórházban meglátogattam, megmutattam. Még néhány nappal ezelőtt...
Tovább
Előszó
Részlet:
Noteszemben egy kis írás van; le sem másolhattam még, azóta, hogy Lovass Gyula írótársamnak néhány nappal ezelőtt, amikor a kórházban meglátogattam, megmutattam. Még néhány nappal ezelőtt kezében tartotta a íüzetet, olvasta az írást és az írás végén szeme lehullott az üres helyről: melyről ki álmodhatta meg, hogy arra az üres helyre mi következik. Hogy a szemétől még alig elengedett tiszta helyre pár nap mulva zavart, hiú és hiábavaló betűket írunk, s hihetetlenségek sorozatában, mint egy irtózatosan rossz tréfát, - melynek azonban nem jön meg az ellenfordulata, a megkönnyítő valóság, - írjuk le: hogy Lovass Gyula halott.
Aki a hűvös távlatból, a kortárs rokonszenvező szemével nézi csupán az Írótárs kihulltát a sorompóból, az megilletödík, elmélyed a szomorú hírben: aztán a kedves, becsült írótárs halálát fájdalmas legyintéssel iktatja a mulandóságra teremtett lények elmenésének örök rendjébe. De mit szóljon az, akinek számára az elköltözött élete közeli, testi valóság volt; a pályatárson, a szellemi érintkezésen kívül az ember életét élte vele együtt, a gondolat, az életbeli, foglalkozásbeli közösség keretében ismerte meg és szerette ezt a mély lelkű, becsületes, legmagasabb ideáloktól vezetett tiszta embert? Az irodalom gyászolhat ja, és méltán, Lovass Gyulát, a fiatal írót, a magyar regény és esszé egyik legnagyobb igéretét: de mi, akik együtt ültünk vele, nap mint nap, egy íróasztalnál, e betűket, e hiú, gyarló jeleit írhatjuk le csak a megrendülésnek, ami elfog, amikor hült helyére nézünk. Amikor tudjuk, hogy csendes, szerény lépéseivel nem jelenik meg többé közöttünk
Vissza