Egy költészet története

Fülszöveg

Fodor József 1898-ban született. Nagyilonda - születésének helye - mesét, kalandot ígért; Torda - és a kettéhasadt kőhegyéről híres vidék - a gimnazista diák kedvteléseinek, elárvulásának színtere; lassan mindkettő jelképpé nőtt. Az ifjúkor álmait a háború szele fújta szét: Fodor József szinte gyerekfővel került a frontra; 1919-ben vöröskatonaként harcolt, majd bujdosott. Történelmi idők tanúja lett, s nemegyszer félelmetes módon menekült meg "hírmondónak". Számára soha nem volt megállás, teljes megnyugvás vagy kitérő. Már a Nyugat "második nemzedékének" sorában vállalta az "Eszmény és az Ember szolgálatát", a múlt nemes hagyományainak továbbvitelét.
Mikes Lajos fedezte fel, és Tóth Árpád mutatta be - a húszas évek elején - első versit Az Estben. Ugyanakkor az Est-lapok segédszerkesztője lett, majd berlini tudósítója. 1937-től 1947-ig az Athenaeum lektora; ez a kiadó jelentette meg - Lihegő erdők címmel - első verskötetét is, melyet - a válogatásokon kívül - még tizennégy követett. (Utóhang, Összhang nélkül, Jelenések évei, Mérlegen, Országutak énekei, Emberség tanúja, Magam nyomában, Nagy szelekben, Végtelen menet stb.)
Lírája - többek közt - Shelley, Keats, Berzsenyi, Vörösmarty hatott. Szépprózai munkássága - a harmincas években kialakult, antifasiszta publicisztikája, valamint a "hőskorszakra" visszatekintő emlékezéseinek sorozata - is jelentős. Kíméletlenül őszinte önvizsgálatok, eleven seregszemlék, lényeglátó korjellemzések ezek, melyeknek mindig van szilárd alapja, erkölcsi fedezete. Kiállt Ady mellett, józanul szemlélte az avantgarde törekvéseke, ment a maga útján magateremtette eszközeivel. a felszabadulás után az Új Idők szerkesztője és a Világ munkatársa. 1957-ben az újjászülető magyar irodalom egyik lelkes szervezője. Irodalmi érdemeiért Kossuth-díjjal tüntették ki.
Teremtő nyugtalanság - ez talán a "legárulkodóbb" cím a sok Fodor-kötet egyikén. S amit egyik kritikusa - Sőtér István - mondott róla (amikor két világháború viszontagságait átélve pályája delelőjére ért), egész költészetére vonatkozóan is a legjellemzőbb: "Szent, hű dühök megszállottjaként emlegetik... Az ősi, magyar pereskedések makacssága él benne tovább, felmagasztosult módon. A jóért, az igazáért száll perbe szüntelen az egész világgal... Aki ennyire jó, tiszta, annak mindvégig fiatalnak kell maradnia - mert nem csupán másoktól: bepiszkolódhatunk, megromolhatunk önnön éveink múltjától is...
Készen, befejezetten lépett elénk, s ugyanilyen kikezdhetetlen, változhatatlan épségben fog távozni is. Mert ennek a befejezettségnek a lényege az örök mozgás... remekléseiben és összességeiben is az új magyar líra egyik legsajátabb és legbecsesebb fejezetét alkotja."
Élete végén e költő szembenéz önmagával: lírai számadásokat végez (Nagy szelekben, Végtelen menet), megírja prózai visszaemlékezésit (Felkavart világ), önéletrajza méltó kiegészítéseként versei életrajzát is: az Egy költészet történeté-t.
A búcsúzás fájdalmas-szép emberi gesztusai kísérik, de a legcsekélyebb lemondás vagy megalkuvás nélkül. A folytonosság igényével idézi fel sorsfordító élményit - ahogy egykor ő maga látta, vagy egyes versek, kötetek kritikai visszhangján újra megmérhető volt súlyuk, hatásuk.
A különböző változásokkal, "átszerveződésekkel", újabb formákkal is csak egységesülő-mélyülő líra sokszor rejtélyesnek tűnő, ám nagyon is valóságos-konkrét (ha úgy tetszik: történelmi , pontosabban: a történelemmel együtthaladó) összefüggéseit világítja meg. a "mögöttes" tartalmak, esetleges intimitások kendőzetlen felfedésével vezeti el az olvasót az egyre gazdagabb, egyszersmind összefogottabb költői világba, melyből nagy mesterei (Homérosz, Shakespeare, Berzsenyi, Petőfi, Ady és mások) sem hiányozhatnak. S a barátság legfőbb éltetői: Mikes, Tóth Árpád, Szabó Lőrinc. Móricz, Szerb Antal, József Attila, Pap Károly, Gelléri; műhelyei pedig az Est-lapok, a Nyugat, a Korunk, a Szép Szó, a Válasz, az Athenaeum, mai utódaikkal együtt. Vissza