Fenyvesek árnyékában

Fülszöveg

Esők és jegek, nagy havazások, villámokba törött mozdulatok a szélben: egyaránt eredői hegyipatakként induló folyamnak, versnek, emberi sorsnak. Gleccserek szenvedélye bennük, bátorság és hideg félelmek értelméből lobbant vállalkozás, és erő, amellyel magát törve sziklákat porlaszt, köveket; korokat csiszol, mígnem elhömpölygeti a végtelen időt. Zuhogói múltán völgyek, dombhajlatok mögül oldja a síkba a tegnapi örvények szédületeit, a tompuló morajt s az elfoszló habok fehéres tajtékát.
Szintjében csillagok mély és magasbeli kékje: alászállás és meg-megújuló sugárzás. Egyetlen vízcsöppjéből is előtündökölhet a lélek pillanatának visszatükröződő világa: erdők, mezők, vízmosások, morotvák vándora szemén a jávorok piros selyem tüzében a foghatatlan októberi fény, a fenyvesek haragos zöldje, avagy az acélját szikrázó szekerceél
Kárpátaljai magyarként a költészet hitében vallom ezt a kidalolhatatlan tájat, ezt a mindenkor meglakandó földet, amelyről zúgpolitika tud csak lemondani. Igaz: a nemzettestbe metszett határokon innen tobzódó keselyük hada, önkényeskedő törvényrontások, megőrjítő kiszolgáltatottság naponta mar üszkösödő sebet és reményt. Nem az én, nem a mi időnk ez, - bár énjeinkkel jelen vagyunk benne, mint a jégben alvó, izzó szikla- tűzi S ha zöldül a fű, ha érik a vetés, ha fölibénk hajlik a láthatatlan, madaras ének, - csorbul máris minden csalárdmód súlykolt esélytelenség-tudat. Mert nem illúzió hinni a csillagsávokba zászlózó, szép emberi szóban s az értelem erejében. Még akkor sem, ha ma olyan lehetetlenül levertek vagyunk. Vissza