A félkegyelmű

Előszó

Részlet a könyvből:
"November végén, egy olvadásos napon, reggel kilenc órakor, a Pétervár-Varsó vasútvonalon teljes gőzzel közeledett a vonat Pétervár felé. Olyan nyirkos és ködös volt az idő, hogy alig akart kivilágosodni; a pályától jobbra és balra tíz lépésnyire is nehezen lehetett látni a kocsi ablakából. Az utasok közt voltak olyanok is, akik külföldről tértek haza; ám a harmadik osztályú fülkék voltak a legzsúfoltabbak, ahol - rövid távolságra - csupa-csupa kisember utazott ügyes-bajos dolgaiban. Ahogy ilyenkor lenni szokott, mindenki fáradt volt, átfagyott, az átvirrasztott éjszaka után mindenkinek elnehezült a szeme, és olyan halványsárga lett az arca, mint a köd.
Egy harmadik osztályú kocsiban, közvetlenül az ablaknál, hajnal óta egymással szemben ül két utas - mindkettő fiatal, nem valami jól öltözött, mindkettőnek alig van csomagja, mindkettejüknek eléggé figyelemre méltó az arca, és végül mindketten szeretnének beszédbe elegyedni egymással. Ha mindketten tudnák egymásról, miért olyan különösen figyelemre méltók ebben a pillanatban, akkor bizonyára elcsodálkoznának azon, hogy a véletlen ilyen furcsa módon egymással szembe ültette őket a pétervár-varsói vonatnak egy harmadik osztályú kocsijában.
Egyikük huszonhét éves, alacsony, göndör, csaknem fekete hajú férfi, szürke szeme kicsiny, de tüzes. Orra széles és lapos, arccsontja kiáll; vékony szája állandóan valami szemtelen, gúnyos, sőt kaján mosolyra görbül; de homloka magas, jó formájú, és megszépíti arcának kevésbé nemes vágású alsó részét is. Különösen feltűnő ezen az arcon az a halálos sápadtság, amely a kimerültség bélyegét nyomta az egyébként eléggé erős testalkatú fiatalember egész külsejére, meg valami szenvedélyes, szinte már szenvedő vonás, amely sehogy se vág össze szemtelen és durva mosolyával, éles és öntelt tekintetével." Vissza