Fiúk! Fel a fejjel! (dedikált példány)

Fülszöveg

Habent sua fata libelli. A könyveknek is megvan a maguk sorsa. így szól a latin közmondás, mely erre a csapatkrónikára is érvényes. Kezdete a nyolcvanas évek elejéhez fűződik, amikor egy kedves barátom, filmdramaturg, Fakan Balázs, beállított hozzám a balatoni horgásztanyára egy nyurga fiatalemberrel. Az illető neve Koltay Gábor volt, akit akkortájt, 1981-ben a Nemzeti Sportcsarnok-beli Illés-koncert kapcsán kapott fel a hírnév. Forgatókönyvről beszélgettünk, amiből ugyan semmi sem lett, de megmaradt az ismeretség. Legközelebb már Pesten találkoztunk. És megmutatott egy fényképet nekem, amelyet az édesanyja adott oda neki.
Természetesen felismertem a tánciskolásokat, köztük azt, aki küldte. Pantol Ágnest, a csapat egykori üdvöskéjét. Hamarosan találkoztunk Ágnessel, ő lett az a láncszem, aki most már összekötött minket, ő lett az a láncszem, aki összekötötte az öregfiúkból álló cserkészcsapatot.
Azután egy szép napon meghívót hozott a postás.
Ezen szerepel egy felszólítás: -Tárgyi emlékeidet hozd magaddal!"... Innen már csak egy lépés volt, hogy meg is kéne írni valakinek a csapat krónikáját... így lettem én az a "valaki".
Ez a könyv a régi cserkészéletről, azokról szól, akik átélték a magyar cserkészélet utolsó évtizedét, a harmincas évek végétől a betiltásig. Egy pesti gimnázium diákjai tartoztak a 199.sz. Madách Imre cserkészcsapathoz, közöttük én Is.
Izgalmas, kemény világban éltünk. Erről emlékezünk, mielőtt végképp feledésbe merülne. A hitelességnek ezt a szubjektív formáját választottam, mert a könyv minden szereplője cserkésztársam volt, akikkel együtt formálódtunk emberré egy legendás cserkészparancsnok szeretetének melegében, bűvöletében.
A csapatkrónikás tehát mesélni kezd... Mégsem mese az, amit mond. "Tárgyi emlékek" között kutat, összeveti a vallomásokat, igyekszik pontosítani az emlékeket. Nem hallgatja el saját csínytevéseit sem, hiszen csak őszintén érdemes emléket állítani a cserkészéveknek és benne egy sokat próbált nemzedéknek. Vissza