Előszó
Részlet az 1. kötetből:
"...csupa szépség közt és gyönyörben járván
mégiscsak arra fogsz gondolni árván:
minek a selymes víz, a tarka márvány?
minek az est, e szárnyas takaró?
miért a dombok és miért a lombok
s a tenger, melybe nem vet magvető?
minek az árok, minek az apályok
s a felhők, e bús Danaida-lányok
s a nap, ez égő sziszifuszi kő?
miért az emlékek és miért a múltak?
miért a lámpák és miért a holdak?
miért a végét nem lelő idő?
vagy vedd példának a piciny fűszálat:
miért nő a fű, hogyha majd leszárad,
miért szárad le, hogyha újra nő?"
/Babits Mihály/
A filozofálás eredetéről
Mondjuk ki: a filozófia a szellem fényűzéseként keletkezett. A világra való rácsodálkozás élménye nem a létfenntartás küzdelmeiben megfáradt ember jellemző sajátja. Arisztotelész így képzeli el a filozófia eredetét:
"Az emberek ... most is, meg régen is a csodálkozás következtében kezdtek filozofálni. Kezdetben a hozzájuk legközelebb eső csodálatos dolgokon álmélkodnak el, majd lassanként tovább mentek ezen az úton és nagyobb dolgok felől is kezdtek kérdéseik lenni, így például a Hold változásai felől, a Nap és a csillagok járása és a mindenség keletkezése felőle. A kételkedő és csodálkozó ember pedig tudatlannak érzi magát, s mivel azért filozófusok is a tudományt a tudás kedvéért keresték, és nem a belőle fakadó más haszonért. Ezt különben maga a tény is bizonyítja. A tudásnak ez a fajtája ugyanis akkor kezdődött, amikor már az élet kényelmére és élvezetére szükséges dolgok csaknem mind megvoltak."
Tehát, ahogy a latin szentencia szol: "Primum vivere, deinde philosophari" - Előbb élni (kell), azután (lehet) filozofálni. S amikor ez bekövetkezhet, sajátos, másoktól elváló, magát minden más tudománytól megkülönböztető új diszciplína keletkezik - szintén Arisztotelész megfogalmazásában:
"Van egy tudomány, amely a létezőt vizsgálja és vele mindazt, ami a létezőt önmagában és önmagáért megilleti. Ez egyetlen, a részletet vizsgáló ún. szaktudománnyal sem azonos. Mert egyetlen szaktudomány sem vizsgálja a létezőt általában mint létezőt, hanem kiszakítja a létező egy részét, és az ezt illető járulékos tulajdonságokat kutatja. Így tesznek például a matematikai tudományok. Éppen ezért a tulajdonképpeni létező valamennyi fajtájának kutatása egyetlen, egynemű tudomány körébe tartozik, míg az egyes fajták kutatása már (külön) az egyes fajták tudományának dolga."
Részlet a 2. kötetből:
Kant etikája nagyon fontos dolgokra hívja fel a figyelmet:
- Az emberi méltóságra.
- Az általános humanizmusra.
- Emberi kötelességünkre.
- Szuverenitásunkra.
- A "van" és a "kell" állandó összemérésének szükségességére.
- A mások jogaira.
- A közvéleményre, amely el kell, hogy ítélje az emberhez méltatlan antihumánus tetteket.
Ezt írja erről:
"Semmi se szentebb a világon, mint mások jogai. Ez a jog a mások biztonsága kell legyen. Ennek erősebbnek kell lennie, mint akármely védőpajzsnak."
A felvilágosodás gondolkodásának legmagasabb csúcsai ezek, Schiller Öröm-ódájával, Beethoven IX. szimfóniájával, Mozart Varázsfuvolával társ-, vagy éppenséggel egyszintű gondolatok. És nem utolsósorban: emberközpontúvá teszik a filozófiát.
Fichte, az utód így foglalja össze a kanti gondolatokat:
" Csakis az emberből kiindulva árad szét a szabályszerűség, köröskörül, az emberi megfigyelés határáig. S amint az ember ezt a határt messzebbre tolja ki, messzebbre tolódik ki a rend és a harmónia is."
Kant tehát egy tiszta, steril formális erkölcsfilozófiát dolgozott ki; minden tapasztalati bázistól mentesen kidolgozta az erkölcs "a priori" alapját: egy valóság fölé emelt, az ezerszínű életről tudomást nem vevő etikát. Ezzel eléri, hogy kimutatja: az ember önálló lényeg, nem csak a külső szükségszerűségek jelenségláncolatának a rabja. Jó, hogy kimutatja. Erre szükség volt. De az ember másfelől, a hétköznapokban nem emelkedhet a dolgok fölé. Ezért az emberek életét tanulmányozva, a reális lehetőségekkel számolva kell tetteiket megítélni. Mi, emberek, úgy vagyunk megszerkesztve, hogy nehezen tudunk a partikularitás fölé emelkedni. Ebből a célból Hegel bevezeti a történetiség elvét, és ezáltal újból bekerül a képbe a létező, a "van", a realitás. Kant egyik méltatójának figyelemreméltó gondolata: Kant az ún. "észkritikák" alapján újra és újra megpróbált rendszert alkotni.
Vissza