Fülszöveg
Elszállt a sötétség
"-Felteszem saját aranyfogamat - jelenti be komoran, kitátja száját, s megmutatja partnereinek hat aranyfogát. A fogait sorban gyorsan eljátssza. A valutázó hájas képén könnycseppek peregnek, a kétségbeesés ráncai szabdalják gyöngyöző homlokát. Fekete kecskeszakálla szánalomraméltóan remeg. - Legyen szíves, Andrej Andrejics, feküdjék le egy kis időre. Legyen oly nagylelkű, s tátsa ki a a száját. Szélesebbre...Még jobban! Tátsd már ki teljesen! A szakértő egy szöggel villámgyorsan kipiszkálja az aranyfogakat. A cella röhög. Andrej Andrejics arccal lefelé, nyögve az ágyra zuhan. Válla remeg. A játék változatlan hévvel folyik tovább. A Gróf váratlanul kifigyelte, hogy Ducus Pjotr, aki a bankot adja, anélkül hogy a paklira pillantott volna, elkapta a legfelső lapot, s a pakli aljára dugta. - Csalsz! - üvöltötte a Gróf, s torkon ragadta Ducus Pjotrot. A bankot adó játékos hadonászni kezdett, hörgött. Egyszerre öten estek neki Ványka Grófnak, Csecsetka lázasan...
Tovább
Fülszöveg
Elszállt a sötétség
"-Felteszem saját aranyfogamat - jelenti be komoran, kitátja száját, s megmutatja partnereinek hat aranyfogát. A fogait sorban gyorsan eljátssza. A valutázó hájas képén könnycseppek peregnek, a kétségbeesés ráncai szabdalják gyöngyöző homlokát. Fekete kecskeszakálla szánalomraméltóan remeg. - Legyen szíves, Andrej Andrejics, feküdjék le egy kis időre. Legyen oly nagylelkű, s tátsa ki a a száját. Szélesebbre...Még jobban! Tátsd már ki teljesen! A szakértő egy szöggel villámgyorsan kipiszkálja az aranyfogakat. A cella röhög. Andrej Andrejics arccal lefelé, nyögve az ágyra zuhan. Válla remeg. A játék változatlan hévvel folyik tovább. A Gróf váratlanul kifigyelte, hogy Ducus Pjotr, aki a bankot adja, anélkül hogy a paklira pillantott volna, elkapta a legfelső lapot, s a pakli aljára dugta. - Csalsz! - üvöltötte a Gróf, s torkon ragadta Ducus Pjotrot. A bankot adó játékos hadonászni kezdett, hörgött. Egyszerre öten estek neki Ványka Grófnak, Csecsetka lázasan cibálta fel magára elvesztett ingét. A Gróf perdült egyet, s mind az öten lerepültek róla, akár medvéről a kutyakölykök. Egyik markával a gallérjánál, a másikkal a gatyájánál megragadta Ducus Pjotrot, s olyan erővel vágta neki az illemhelyet eltakaró spanyolfalhoz, hogy a deszkák, akár az üveg, széthasadtak, s a bankos feje beleragadt a keletkezett lyukba. - Őrség! Tolvajok! - üvöltötte Ducus Pjotr."
Filka és Amelka
"Az éhenkórászok tánca kurta, gyors és részeg. Ócska kacatok, avitt rongyok foszlányai repdestek a levegőben, a pokoli tánc viharában. Gyereklányok szemérmetlenül felhúzták szoknyájuk alját. Forogtak, mint a pörgettyű, kihívóan, pucéran, szemtelen képpel. A táncosok fütyüléstől, kurjongatástól eltorzult arca puffadt, betegesen petyhüdt volt, piszkos, kormos, tele karcolással, véraláfutással: valami kékessárga visszfény lebegett ezeken az arcokon, minden fintorban ott bujkált a gonosz indulat, az élet iránti bárgyú megvetés, a hetvenkedés, a fékevesztettség. Ha nem csillognak így a vodkától felfokozott tekintetek, ezek az arcok élettelen maszkoknak tűnnének, s halottak táncának vélhetnénk e mulatságot. Májusi Virágszál ugyancsak a tánctól megszédülve indult vissza a sátrába, ahol a pozsgás arcú, pufók Bomba Kátyka dajkálja a fiát a félreállított Svábbogár Dunyka helyett. Májusi Virágszál mentében helyrerántja mintás, díszes kendőjét, megigazítja a haját, arca piros, ajka erősen kifestve, a tekintete epedő és szomorú, lakkcipője, új harisnyája sárral frissen összefröcskölve. Ráérősen halad, egyre hátrafelé nézeget, ahol mint a rákok, egy kupacban henteregnek a csavargók: nevethetnékje is van, sajnálja is őket, meg bosszankodik is. Svábbogár Dunyka alattomos, ferde pillantásokat vet rá egy sötét sarokból, ahová bevette magát, mocskos szitkokat fröcsköl, és sziszeg, mint a kígyó."
A munka
"Ülj le, te, haramiaképű mögém, aztán szorosan kapaszkodj a nyakamba, amíg a fülednél fogva, mint egy békát, a mocsárba nem hajítlak. Mert én mérges természetű ember vagyok!...A jellemem nagyon is szúrós...Elintézlek!" A haramia megrémült, ismét összerondította magát, mint a mi Zsorzsikunk...Markolavna, forduljon egy kicsinység félre, én most a férfi népségnek mesélek. Teljesen és egészében. - Nem, nem. Nem szükséges. Folytasd csak - biztatták a férfiak s a nevető Markolavna is. - Na, jól van. Elindultunk tehát a haramiával. Nos megyünk és megyünk...Hogy mi történt aztán, rögtön eszembe jut... Pfuj! - Tetveskin Mérnök szipogni kezdett, piszkos kezével megvakarta fejét, s tüstént észbe kapott. - Vagy úgy! Szóval megyünk, megyünk... A haramia ott ül mögöttem, az övemet fogja. S érzem, srácok, hogy mindkét szeméből záporozik a hátamra a könnye, a hátamra, vállamra - kopp-kopp-kopp. Erre annyira megsajnáltam, hiszen mégiscsak a dolgozó osztály gyermeke, egy lovas gazda. S bár sajnálom, gondoltam, rá kell ijeszteni. Így szólok hozzá: "Ne szipogj. A proletár Moszkva nem hisz a könnyeknek. Jobb, ha téged, te bandita, elviszlek a Vasorrú Bába kunyhójához, s mint a mesében, borscsot főzök belőled" Erre ő: "A Vasorrú Bába másodízigleni nagynéném." Mit tagadjam, egy pillanatra elfogott a félsz, a programot azonban minimum teljesítenem kell: "Mostanság rendeleti úton megszüntették a nagynéniket."
Vissza